Fűzfa Balázs: A legnehezebb kérdés (Az időben rend van)
Fűzfa Balázs
A legnehezebb kérdés
Nem a szabadság, nem a kegyelem és még csak nem is a szerelem megverselése a legnehezebb feladat. Költeményt írni az anyánkhoz fűződő viszonyunkról – ez a legnehezebb kérdés. Akkor, ha ez a viszony nem felhőtlen, de legalábbis disszonáns hangokkal kísért.
Egyszer majd kérlelhetetlenül el kell számolnunk úgyis: idővel, létezéssel, még Istennel és önmagunkkal is. Legvégül azonban Vele, Anyánkkal, a bennünket megteremtő hús-vér emberrel. Nemcsak a gyerekkori szivárványos emlékeinkben létezővel, hanem a betegágyon szenvedővel, a fiatalon megöregedettel, a nem-mindig-szeretettel is. Föltéve neki az utolsó kérdést: mi végre hát?
De ez így még mindig túl egyszerűnek tűnik… Mert mit tehet a lélek, ha más nem marad számára, csak kérlelhetetlen-esetlen őszintesége: az Anya halálának a kívánása. S talán nemcsak azért való kívánása, mert úgy mindenkinek jobb lenne már, nemcsak azért, mert menekülni kell a helyzetből, melyben majdani tehetetlen magunkat véljük felismerni az utolsó ágyon verítékező testben, s végképp nemcsak azért, mert szívszorongató ez az egész helyzet, hanem azért is, mert nincs más út: nincs menedék, és nem lehet az időben rend másképp (ugyanis ez az ára a rendnek), csakis akkor, ha tisztán és világosan hagyja magát a lélek megkönnyebbülni a vakító őszinteség által.
„…mit mondhatok
anyámnak én, amikor soha
nem mondtam neki semmi
fontosat, elbeszéltem mellette,
mint elbeszélünk annyian.
soroltuk egymásnak az évek
törmelékét, de a fájdalom és
az öröm csak ritkán volt közös.
a dolgok máshogy érdekeltek,
mint amit ő mondott és adhatott.
nem röstelkedem most emiatt…”
………. (Nem hívtam)
A kötet legmarkánsabb ciklusa az anya halálát tematizáló, Egy érzés leltározhatatlansága című verscsokor. E darabokban Jenei a közízléssel igen erősen szembemenve nem hajlandó a képmutatás legkisebb jelét sem adni. Sőt, még azt sem játssza el a lírai én, hogy szégyenkezne azon, hogy ő maga tovább él. Mert amúgy, köznapi szokásaink szerint minden gyász része a lelkiismeret-furdalás, mely az élőkben megmarad…
„nos, azt mondja a rokon: hinni kell,
mert addig van remény: s ekkor
én, bár nem tudom, lélektani
vagy vallási meglátás irányítja
szavait, elröstellem magam: mert
hát én nem hiszek; nem hiszem,
hogy a hit még segít. az elhasznált
szövetek és szervek objektivitása
kíméletlen felismerés hívőnek és
hitetlennek egyaránt. ezt gondoltam
akkor, most meg azt: jó lenne már,
jó lenne már, ha meghalnál, anyám.”
(Várom a telefont)
A költészet mindig is a kimondhatatlan dolgok kimondásával foglalkozott, ám az mégis meglepő, ha egy fennálló szóhasználati, értékvilágbeli (látszólagos?) konszenzust – mondjunk nyugodtan tabut – felborít az alkotó. Ráadásul teszi mindezt szikár eleganciával és végig kitartott következetességgel.
Emlékezetes modern halálvers Parti Nagy Lajos 1997-es Emlékműve is, mely szintén az embertelen kórházi halált írja meg, és hasonlóképpen a halállal kapcsolatos hazugságainkra figyelmeztet bennünket. Főképpen arra, hogy mennyire igyekszünk távol tartani magunktól az elmúlásnak még a gondolatát, a haldoklónak még a látványát is; akit inkább kórházba száműzünk bensőséges otthoni tereiből, ahol a halál úgyis csak kisszerű, szűkös és időtől megfosztott lehet.
„Két rüszt, egy orr, egy ágyék műemléke.
… a körmök fésűjébe
a kurta sóhajtáskor bennszakadt haj,
mintha még ott is, most is nőni kéne,
hol gyűrűt vet és elsimul a Léthe,
hol fut tovább, s ő elvegyülni abban
már siklik át az űrön, mint a szappan.”
(Parti Nagy Lajos: Emlékmű – részlet)
A Parti Nagy-vers profanizáló zárlata megrázó blaszfémiává kicsinyíti a halált. A hasonlat oly köznapi, hogy sérti az olvasó minden jóérzését, méltóságérzetét. Jenei Gyula őszintesége is sértő, mert kimondatlan érzésekkel szembesít bennünket. Ám a Föl-föl dobott kő disszonáns őszintesége ez és a Tiszta szívvelé. Egyik szöveget sem valóságreferenciálisan olvassuk, hanem „csupán” nyelvi képződményként. A disszonancia pedig ebben a posztmodern költészetben a nyelv belsejébe rejtődik. Jenei költészetének kedvelt és hatásos, kiválóan használt eszköze például az enjambement, amely ebben a kötetben (is) különösen hangsúlyos szerepet kap. A jól meglelt-felhasznált poétikai eszköz precízen modellálja az emberi össze- és mégse-egybetartozást. Azt a feldolgozhatatlan érzést, hogy azon a napon is fölkelünk, mosdunk, eszünk-iszunk, futkosunk, megyünk tovább, amikor (majd) meghal az anyánk…:
„reggel háromnegyed nyolc
van. úgy gondolom, ha anyám
éjszaka halna meg, akkor
a gondozónők nyolc körül
telefonálnának. ilyenkor
feszült vagyok, várom, hogy
megszólaljon a készülék
(Az egyik utolsó)
De vannak a kötetnek igen fontos versei az anya-cikluson kívül is: ilyen mindjárt a nyitó és a záró opus, amelyek mindegyike olvasható Kosztolányi-parafrazisként (Hajnali ébredés, Ritmuszavar). De korszakosnak mondható például a Kereső is, mely Vajda János Húsz év múlva című remekére olvasható rá – csak most éppen az iwiwen keresgél a vershős, és nem „a Mont Blanc csúcsán” vacakol emlékeinek kacatjai közt.
S természetesen ilyen nagy számadásvers a címadó, Az időben rend van című darab is, melyben nemzedékek, emlékek, hangulatok, érzések egy mégiscsak megbízható világrend darabjaivá állnak össze. Fényképek nagyapáról, szavak, kisbetűs mondatok régről, tavalyelőttről és a mából, melyek a gyerekkor emlékein
PALÓCFÖLD, 2012/1.
