Jenei Gyula honlapja

Lapis József
„Ami elmúlt, csak az vibrál szüntelen”


Jenei Gyula legújabb verseskötetének a címe – Mintha ugyanaz – szelíd, a költőtől kevésbé megszokott önironikus fricskaként is olvasható. A válogatott (és új) verseket tartalmazó munka valóban keltheti azt az érzést, mintha az egész anyag már megtörtént volna egyszer, akár három évvel korábban, Az időben rend van című kötet olvasásakor. S ez csak részben amiatt érezhető így, hogy az előző könyvből kifejezetten sok verset emel (ha nem is mindig változatlanul) át – a hasonlóság érzetét az adja, hogy Jenei Gyula költészetének rendkívül markánsan kitapinthatóak a főbb erei. Ezek pedig az emlékezés, a múlt, az idő kérdéskörei, s egyre jellemzőbb módon a számadásé.
Érdemes azonnal eloszlatni a kételyt az iránt, hogy valóban ugyanarról esik-e szó ezúttal is, s ami még fontosabb, ugyanúgy: természetesen szó sincsen erről. A Mintha ugyanaz kötet minthája nem jelentéktelen módosítás: célszerű, tudatos, szembenéző odafordulásról van szó, az ismétlések nem identikusak, s a cím nem kis mértékben épp arra a(z áthidalhatatlan) távolságra utal, amely valaminek és annak valamilyen közvetítőrendszer segítségével történő időbeli újraérzékelése között van. Az emlékezésben rejlő paradoxon: épp az nincs jelen, amely felé mutat az emlék, amelynek nyomai az emlékben mutatkoznak meg, de amely nyom épp a hiány alakzatán keresztül idéz fel valami őt megelőzőt. Jenei Gyula újonnan megjelentetett költeményeinek kontextuális vagy gyakorta szövegszerű eltérései éppenséggel az emlékezés működésének könyvészeti lenyomatai: s ha valamikor, akkor ez legkivált esetünkben nem túlmagyarázása (hanem elemi olvasói megtapasztalása) egy jelenségnek. A kötetcím egyébként a Fekete-fehér (eredetileg a 2006-os Ha kérdenéd kötetben olvasható) versciklus egyik darabjának (al)címe, amely ciklus Tabák Lajos fotográfus (valóban fekete-fehér) képeinek leírását kísérli meg. A szóban forgó darab két fénykép között létesít fiktív párhuzamot – egy (a megelőző alversben részletesen bemutatott) földön fekvő hadirokkant, valamint egy idős parasztember arcát jellemzi ekképp: „mintha ugyanaz az arc lenne, csak öregebb / harminc évvel”. Fontos tehát, hogy a „mintha ugyanaz” kifejezés a művészi fikció jelölése is egyben, s a szószerkezetben a hangsúly a minthán van, s nem az ugyanazon; az észlelés folyamata és a világ adott pillanatban történő létesülése meghatározóbb lehet, mint a referencia, a(z eredeti) valóságvonatkozások rendszere; két pont vonallal történő összekötésekor a legizgalmasabb nem feltétlenül a két pont egymáshoz viszonyított helyzete, hanem magának a vonalnak a meghúzása. Maga az emlékezés, a számvetés, az időszembesítés aktusa. Érdemes hozzátenni azt is, hogy a korábbi kötetbéli publikációhoz képest az adott versszakaszon is eszközölt a szerző módosítást, egy kisebb szórendit, valamint a tördelés is megváltozott: újra a címbe foglalt probléma gyakorlati demonstrálásáról is szó van. A két vers mintha megegyezne, ám mégsem egyformák: a kutya azonban nem pontosan ott van elásva, ahol az apró szövegszerű elmozdulások találhatók. Ez mindenekelőtt jelzése annak, hogy az új kötetben olvasott vers nem ugyanaz, mint a korábbi, de nem a szöveg megváltozott képe, hanem a befogadás megváltozott körülményei miatt. Hiszen a két fényképarc között is a néző-lejegyző létesíti az időbeli folytonosságot, azt olvasva ki a látható jegyekből, hogy a felismerhető, s történetté, életté narrálható minta közös ugyan, de a különbség az időé.
Az egyedi szöveg szintjén a szórendmódosítások és a verssoráttördelések jelentette újrahangolás a kötetszerkezetben is észlelhető, amennyiben a Nyugvóponthiány ciklus elsősorban hommage-verseket, valamint képzőművészeti alkotásokra komponált sorokat tartalmaz, a Jó lenne már anyaciklus pedig az előző könyv gyászverseinek szikárabb újrarendezése. A Tar Sándornak címzett Parkok, terek miniciklus modalitása számomra üdítő és izgalmas színfoltja volt a könyv egyébként viszonylag homogén megszólalásában, az anya-versek pedig (ahogyan erre már a recepció – például Karap Zoltán a KULTer.hu-n megjelent, Az ittlét öröme című recenziójában – több ízben utalt) kétségtelenül a szerző legsajátszerűbb, leginkább felforgató költeményei közé tartoznak, nem kis részben az együttérzés – olykor védekező mozdulatként is érthető – visszavonása, s az önféltés és önérdek szemérem nélküli felmutatása miatt. A cikluszáró Leltár akár a Jenei-költészet (és azon belül e kötet) mise en abyme-jaként is olvasható, az örökséggel történő számvetés, a múlt leltárba vétele, a kevésbé érdekelt kívülálló számára „érzelgős semmiségeknek” tűnő dolgok rendezgetése okán.
Nem feltétlenül termékeny azon morfondírozni, hogy vajon ideje van-e a számvetésnek a szerző esetében (s közben lopva vetni egy pillantást az életkorára): egyfelől ennél közhelyesebb gondolati ösvényt nehéz volna találni; másfelől tudjuk, hogy a múlthoz, vagy akár a halálhoz fűződő személyes viszony csak részben a világban eltöltött idő függvénye, legalább annyira alkati meghatározottságú is; harmadfelől Jenei Gyula korábbi köteteiben is uralkodó volt a hol nosztalgikus, hol visszatekintő, hol múltidőző attitűd. Vilcsek Béla az előző kötet vonatkozásában írja le: „Félve mond az ember ilyesmit, de mégis le kell írni: Jenei Gyula költészetében kész a leltár.” (Az idő rendben van, Kortárs, 2011/12.) Ne feledjük, Kosztolányi Dezső 32 éves volt, mikor megjelent a Nem szomorú, nem vidámban Jenei által is alludált Boldog, szomorú dal, s József Attila esetében is készen volt már a leltár 31 éves korában, a költő utolsó művei pedig azóta is az időszembesítő verstípus emblematikus darabjai. Mint azt Németh G. Béla József Attila-tanulmányából tudjuk, „[n]em a múlandóság e versek tárgya, hanem ellenkezőleg, az: tudott-e az ember a mulandósággal szembeállítani valamit, tudta-e életét önértelmű egésszé alkotni, része volt-e csak az egyetemes létezésnek vagy egybefogója is, beteljesült-e végességében valami értékes, értelmes a lét végtelenéből” (Németh G. Béla: Még, már, most. In uő: 7 kísérlet a kései József Attiláról. Tankönyvkiadó, 1982, 176.). Talán ez magyarázza azt, hogy Jenei Gyulánál oly sokszor belekerül a versbe a „gyereket nevelek” fordulat is. Az életre történő folytonos, olykor összegző igényű rátekintés Jenei költészetében is az egyik leggyakrabban visszatérő lírai szituáció, mint ahogyan a múlt, jelen és jövő idősíkjaival történő játék is.
Ha csak a kötet utolsó, három darabból álló fejezetét vesszük szemügyre, izgalmas nézőpontjátéknak lehetünk tanúi. Az Ahol állnék beszédhelyzete egy negyven évvel későbbi pillanat: „negyven év múlva alig lenne ismerős az utca”. A beszélő ezt a kísérletet viszi végig, szembesítve egymással az elképzelt jövőt, a beszéd pillanatának jelenét, valamint az e kettőt megalapozó, értelmezhetővé tevő múltat, hogy az utolsó sorokban egy sajátos önmagára pillantásig jusson el: „s akkor / kezdenék csak el szédülni igazán, amikor pár méterre, / az utca túloldalán észrevenném a házat, ahol / tizenhét éves koromig lakni fogok, s ha kinézek / az ablakából, pont – ahol állnék – arra a sarokra látok”. A Kenyér című mű körülbelül az egyharmadáig feltételes módban szól („a gödrök közén mennék majd hazafelé a péktől”), ám egy fordulópont után („azon a reggelen azonban, amikor / megyek majd hazafelé a kenyérrel”) a feltételes módú megszólalást kijelentő módú, jövő időt kifejező elbeszélés váltja föl, s innentől már az utolsó néhány sorig ezt követhetjük, amikor is újabb pragmatikai váltást tapasztalunk: „én jó gyerek lennék”. A szövegben ezek a váltások egyszerre jeleznek formálisan eltérő viszonyulást az elbeszélt dolgok valószerűségéhez, s keltenek egyben gyanút a történtek időbelisége (s talán egyben a beszélő megbízhatósága) iránt, hiszen elejétől fogva a végéig mintha valamiféle visszatekintő, példázatos jellegű történet szövésének lennénk tanúi. A kötetzáró Gyónás esetében pedig különösen nehéz dolgunk van, ha azon gondolkodunk el, hogy vajon milyen időpillanatban és élethelyzetben hangzik is el a beszéd, ugyanis a vers végig jövő idejű formát használ (a rendszeres „majd” szócska szerepeltetésével), s ezzel együtt a nyitómondat kisgyermeki megszólalói vonatkoztatást sejtet: „hittanra kell majd járnom, ha tízéves leszek, vagy / kicsivel több, esetleg annyi sem”. A szövegből leginkább arra következtethetünk, hogy egy a visszatekintés idejének tudását hordozó, de fiatalkori távlatot magára vevő beszélővel van dolgunk, aki különösebben nem igyekszik elleplezni az idősíkok kontaminációját. A zárlat ezzel együtt, emiatt válik maradandóvá s hosszabb lecsengésűvé: „úgyhogy azzal is vigyázni kell, mit gondolok / majd negyven év múlva az égi és földi hatalmakról”. A címbe foglalt fogalom, egyben cselekvés, a gyónás nem pusztán a költeményben közvetlenül tematizált jelenségre (a szentségre) utal, hanem úgy is érthető, hogy az erőteljes beszédszerűséget mutató vers maga vallomás, mindenekelőtt az én belső kételyeit s bűntudatát mondva el – saját maga számára, s a befogadási helyzetből következően az olvasó számára, azaz valamely közönség előtt is. Látható, hogy Jenei Gyula jobb versei egyszerre létesítik az erőteljes személyesség illúzióját, ám egyszersmind a változó távlatok és elmozduló beszédhelyzetek játékával elbizonytalanítják az én közvetlen megragadhatóságát, s az ént karakteres (s gyakorta finoman ironikus) önreflexív jelzések közepette viszik színre (az olvasói publikum előtt).
Balajthy Ágnes „klasszikus alanyi költészet”-et emleget Jenei kapcsán recenziójában, jelezve ugyanakkor azt is, hogy a „tartózkodó, fegyelmezett versbeszéd” s bizonyos költészettörténeti toposzok jelölt használata nemcsak elegánsabbá, de összetettebbé is teszik ezt a költői szerephelyzetet (Kereszt, harsona, kórházi ágy, Műút, 2012/32., 70.). Valóban ismerősnek, évszázadosnak tűnik Jenei Gyula poétikája, de mindezek ellenére nem érezzük avíttnak – ennek oka nem kis részben épp az, hogy a szerző tudatában van ennek, s mesterségbeli tudása, valamint megbízható költői érzéke révén elkerüli a reflektálatlan ismétlés csapdahelyzetét, de úgy, hogy mégsem metaszövegeket hoz létre. S ha azt is állítom, hogy bizony jól tud esni esetenként a kendőzetlen őszinteség retorikája, a beszélő lelki kondícióinak és az őt körülvevő valóságnak néha túlzottan is aprólékos részletezésű megjelenítése és a zárójeles kiszólások („most a számítógép 11:47-re / vált” – Ha kérdenéd) általi közvetlen személyesség-illúzió, a kevésbé erősre sikerült szövegekben és ciklusokban számomra a kelleténél kevesebb az egy versre jutó különlegesség és egyediség, kevéssé inspiráló a sokadik nagyon hasonló modalitású, felépítésű és kimenetelű művet olvasni egymás után. Arra nehéz volna választ találnom, hogy egy ilyen jó ízlésű szerző, mint Jenei Gyula (aki nem csak folyóiratának, de szövegeinek is elsőrangú szerkesztője), miért engedi be az ocsúnak tetsző darabokat a búza közé, mint például a Görgeti című, némiképp ötletszerű, széteső szerkezetű, az alliterációkkal kifejezetten erőltetett módon bánó (pl. „barna borzalom”), a végén egy erőtlenül domesztikált Radnóti-rájátszást (az ijedtében a szomszéd faluig szaladó út) és fékezett habzású, kreatív zárómetaforát („fehér szakállt növeszt a délután”) felvonultató vers. De mivel kevés szöveg lóg ki ilyen mértékben a kötetanyagból, s az összbenyomást nem ezek határozzák meg, további példák említésétől tartózkodnék. Bőviben van e költészet olyan soroknak és képeknek, melyek könnyen az olvasó nyomába szegődnek („fáradtak számban az ízek”), s az új könyv megnyugtató dokumentuma annak, hogy az Alföld szívében egy nem hatás nélküli irodalmár, költő dolgozik: él és ír.

ESŐ, 2015/4.