Jenei Gyula honlapja

Karádi Zsolt

„amiből felnőni nem lehet”

 

Jenei Gyula helyettem írta meg ezt a könyvet. Helyettem és mindannyiunk helyett, akik a hatvanas-hetvenes években voltunk gyerekek. Mert a Mindig más világa olyan lírai elbeszélőé, aki 1963-ban volt egy esztendős. És noha ma ironikusan tiltakozik a referenciális olvasat lehetősége ellen, az elmondottak minduntalan felkínálják ezt a referenciát. Jenei azonban furfangos költő: könyvében megtalálja azt az eljárást, amellyel a gyakran mégoly jelentéktelennek tűnő életdarabkák is poétikai funkciót nyernek. Ez pedig nem más, mint a kijelentés-modalitás és a szokványostól eltérő időkezelés. A Mindig más éppen ezek által nyeri el egyediségét: mind az epikai, mind a lírai beszéd idejének-módjának szokatlan perspektíváját hozza létre.

A narratív műfajok ideje tradicionálisan a múlt, a líraiaké többnyire a jelen. Jenei Gyula azonban úgy ered az eltűnt idő nyomába, hogy az egykori múltról feltételes módú jövő időben beszél. Ez a futur dans le passé adja a lírai narráció jellegzetességét. A sajátos igealakok (lépkednék, járnának, lehetne, eltűnnének, építenének, aggódnék, mennék, megkeresném, átfestenék, menekülnék, lenne, észrevenném (Ahol állnék) azt sugallják, mindaz, amit az emlékezet megőrzött, történhetett volna másképp is. (Az „akkor még majdnem minden lehetne” mondat (Várakozás) fejezi legjobban ezt az alapérzést.) Az időhatározó szók (akkor, akkoriban, majd, máskor, valamikor, később, múlva) a láttatott események-élettörmelékek megtörténte időbeli elbizonytalanításának eszközei. Ezek az izgalmas megoldások teszik lehetővé azt, hogy a hajdani gyermekkorra negyven évvel később visszapillantó férfi gondolatilag oda-vissza cikázzon gyérülő-fakuló emlékei között, bizonyítva, hogy az újra és újra felvillanó képek, emberek, történések, tárgyak mindig más fénytörésben mutatkoznak. Az emlékezés esendő (és esetleges) volta nyilvánul meg ez által. Jenei így egy olyan egykor-volt világot teremt, amely már csak az irodalomban létezik, s amelynek fragmentumait lehet ugyan idézni, de aprólékosan megrajzolni nem. A beszélő egyszerre előhívja és egyszerre teremti életének fontosnak vélt epizódjait. A kötet világának az ad távlatot, hogy a korosodó férfi a mögötte lévő negyven esztendő tapasztalatának birtokában visszapillant múltjának szereplőire-eseményeire-tájaira, s a megéltet, a lezárultat úgy nyitja fel, hogy kettősséget érzékeltet. Egyrészt azt, hogy a kiemelt múlt-elemek a felnőtt perspektívájából hol bizonyosnak, hol bizonytalannak tűnnek: rájuk rakódik az azóta megélt évek hordaléka. Másrészt arra figyelmeztet, hogy az élmények idővel erősen módosulnak, mert az emlékező alany – éppen az időtávlat következtében – képtelen az általa megéltek pregnáns felidézésére. A „nem emlékszem” többször szerepel a szövegekben, jelezve az említett ellentmondásokat. A „nem emlékszem”, s a „nem tudom” kijelentéssel szemben a „megírom majd” elhatározása áll: az írás mintha a visszamenőleges életteremtés esélyét kínálná. Az „egyszer megírom majd” (Esterházy Péter elhíresült mondatára utalva: „Mindezt majd megírom még pontosabban is”) a könyvet az intertextusok-pretextusok irányából történő olvasat közegébe vonja.

Jenei Gyula könyve – távoli Vörösmarty-utalás mellett (Avar) – bevallottan tart poétikai kapcsolatot A szegény kisgyermek panaszaival: az intertextusok dőlt betűs formában jelennek meg a szövegben. A Doktor bácsi hat kurzivált kifejezése Kosztolányi Dezső kötetének harmadik darabját, A doktor bácsit idézik. A Kórház az Azon az éjjel és a Már néha gondolok a szerelemre sorait használja fel. Az 1910-es kiadású gyűjtemény hatása a Mindig más univerzumában azonban rejtettebben is jelen van. És nem csak abban a gesztusban, hogy anyaga nem tagolódik részekre: egyetlen ciklus az egész. (Az Azon az éjjel haláltól-borzongástól szabdalt, félelemmel átitatott pillanatfelvételei mintha olykor visszafénylenének benne.) Igaz, Jenei nem állandósítja a kis beteg attitűdjét; világa mentes a Kosztolányira jellemző késő szentimentális-szecessziós-impresszionista szemlélettől, s a gyermek (ál)naiv élet-megnyilvánulásaitól. A (szegény) kisgyermekség nála mélyebbről fakad. Jobban mondva olyan latens összefüggésháló alakul ki Kosztolányi és Jenei textusai között, amelyben bizonyos szempontból hasonlatosnak tűnik a gyermeki létforma és világérzékelés indulati-érzelmi alaprétege. Ez pedig a félelem, a halál mindent átjáró sugárzása. A Kosztolányi-ciklusban a Mint aki a sínek közé esett… mellett az Ó, a halál, az Azon az éjjel, az Én félek, az Ódon, ónémet cifra óra, az Én öngyilkos leszek intonálja a szorongó gyerek hangját. A félek, a félelem (a szorongás) a Mindig másban is kulcsszó: megjelenik a Temető, a Lobo, a farkas, a Papucs, a Ház, a Félelem, a Doktor bácsi, a Kenyér, az Úttörő, a Kórház, az Átjárók istenhez című versekben, a halál pedig ott van a Félelem, a Doktor bácsi, a Késdobálás, az Osztályfőnök, a Rongyfoci, a Bicska, s a Semleges soraiban. (A két gyermek között persze alapvető különbségek érzékelhetők: Kosztolányi lírai beszélőjének nincs megjelölt kora, Jenei viszont negyven esztendővel később réved vissza a hat-tíz-tizenkét éves önmagára: ekkor szeretne az éntörténet darabkáinak összerakásával megkonstruálni egy, az emlékezetben részlegesen megőrzött elemekből kirakható múltat.) Az élet-puzzle-k elhelyezése csaknem egyenes vonalú: a negyvennyolc költeményben a virtuális út az egészen apó gyermek élményeitől a világra eszmélő kiskamasz eszmélkedéséig tart. Igaz, az elbeszélő lépten-nyomon érzékelteti, hogy az időmegjelölés csak hozzávetőleges: „hétéves múlok akkor épp” (Papucs), „úgy tízévesen” (Bicska), „amikor tízéves leszek” (Apák), „hittanra kell majd járnom, ha tízéves leszek, vagy / kicsivel több” (Gyónás), „lehetek majd úgy / tíz- vagy tizenkét éves” (Doktor bácsi), „szorongva megyek hazafelé, leszek vagy / tizenkét éves” (Óraátállítás).

Jenei Gyula kisgyermeke valóban szegény: a szövegekben az olykor naturalista részletezéssel bemutatott, a szegénységet természetesnek elfogadó alföldi emberek élete, tárgyi környezete kendőzetlenül tárul föl (Udvar, Szalmazsák, Tyúkszaros, Dögkút, Kenyér, Bolond).  Az időnként Serfőző Simon szándékoltan száraz, szenvtelen tájleírásaira emlékeztető hang (Dögkút, Teasütemény) szégyenkezéssel teli fiatalságról tudósít. Ennek egyik eleme az, amikor a gyermeknek foltozott ruhában kell járnia (Udvar), illetve az, amidőn a televíziót nélkülöző család tagjaként kortársi között megszégyenül (Pofon, Halálugrás). A lírai én, míg felnő, számos traumát szerez, ezek lelkét mélyen determinálják. Meg akarja fogni egy percre, ami örök, ám úgy tűnik, ez lehetetlen. Saját élete minduntalan kicsúszik a kezéből (Úttörők). A szövegekben egy-egy pillanatra feltűnnek a nagyszülők babonás elbeszélései („nagyszüleim gyakran mesélnek javasemberekről, / boszorkányokról, egy vénasszonyról például, aki / éjszakánként fekete kutya képiben mutatja magát” (Ház) mellett a humor, az irónia futamai is (Rádió).       

A kötetben lépten-nyomon visszatér az „amikor ezt írom” fordulat, amely távoli Vörösmarty-utalásként gazdagítja a szövegek asszociációs terét. Ebben a térben Berzsenyi, Baudelaire, Thomas Mann, József Attila, Tandori Dezső és Ken Kesey éppúgy elfér, mint a hatvanas évtized elején született nemzedék kultuszfilmekből és zenei sztárnevekből képződő kulturális referencia-készlete, amelybe a Lobo, a farkas, Timur és Jimmy Hendrix egyaránt beleillik. (Éppen az efféle utalások következtében lehetséges az, hogy a Mindig más értelmező közössége leginkább a szerzővel közel azonos, vagy hozzá közel álló életkorú befogadók csoportja lesz.)

A Jenei-alkotások olyan, a vers és próza határán álló képződmények, amelyek gyakran hatásos zárlattal rendelkeznek. Eme poentírozottság a higgadtan hömpölygő mondatsor végén a műnek katartikus távlatot ad: „egy másik képen például / a kerítés előtt áll majd apám és anyám – középen boldog / gyerekarcom. anyám karján ülök. még szépek leszünk: / a család, amelybe születek; még szüleimet sem / kezdik ki túlságosan a hétköznapok. akkor még / nem kezdi ki őket az öregség, a rák” (Fényképek); „a makulátlan napsütésben állandósul a szöveg” (Dögkút); „a látványt igyekszem megszerkeszteni. amennyire lehet” (Osztályfőnök); és a madarak elijednek, messzi szállnak. és csak / az isten gubbaszt valamelyik nyárfa tetejében” (Avar);  „s én, / az elkényeztetett egyke gyorsan megtanulnám, / olyan vagyok, mint bárki: szemétségből is feljelenthető, / igazságtalanul is üthető” ( Kenyér).

A Mindig másban a férfi összegez: 2014-es Mintha ugyanaz kötet utáni korszak a visszatekintés ideje. „Az emlékezés mint az idő tágításának és megragadásának legfontosabb és legnyilvánvalóbb eszköze, a korábbi versekben megidézett emlékek jelenbeli újraélésével és újraírásával” jellemezhető – írta a Jenei Gyula pályáját felmérő Vilcsek Béla Az időben rend van kötet kapcsán. A Mindig más így a rejtőzködő költő önfelmutatásának szép példája. Benne, a korábbi gesztusok után, a múltteremtés markáns önmeghatározással társul, egyben a kötet megírásának indokát, a gyermekkortól való elszakadás lehetetlenségét exponálja, s kínálja fel a megértés számára: „hol az origó? előre vagy hátra fut a számegyenes? s én / hol leszek? hol állok majd azon a lapon, amire gyerekkort / rajzol egy idegen kéz – nekem? gyerekkort, amiből / felnőni nem lehet” (Babonák)

MAGYAR NAPLÓ, 2019/JÚNIUS