Jenei Gyula honlapja

Sebestyén Ádám

Az emlékezés természetrajza

Jenei Gyula legújabb kötete több szempontból is a 2014-ben megjelent válogatott és új verseket tartalmazó Mintha ugyanaz folytatása. Ennek szembetűnő bizonyítéka, hogy legutóbbi gyűjteményéből három szöveg is bekerült a Mindig más versei közé (leszámítva néhány tipográfiai, valamint tördelésbeli változtatást, a szövegek azonosak).  Emellett számos kisebb idézésre, parafrázisra lehet felfigyelni a két könyv összeolvasásakor. Így például az új kötet Fényképek című verse a 2014-es válogatásból emeli és írja át Az időben rend van vonatkozó szakaszait. Konkrét szövegegyezéseken túl a tematikus és motivikus megfelelések sem hagyhatók figyelmen kívül. Megállapítható, hogy Jenei költészetének visszatérő eleme az emlékezés (kifejezetten a gyermekkor felidézése), tágabb értelemben pedig az idő működésére, annak múlására adott lehetséges reflexiók. Követve ezt a narratívát, az új kötet teljes mértékben az időérzékelés, illetve az emlékgyártás koncepciójának rendelődik alá (amint ezt a kissé didaktikus alcím is jelzi: az „emlékezet verseibe” nyerhet betekintést az olvasó).
     Jenei kötete formai szempontból is egységességre törekszik. Tizenkét szótagot meghaladó sorokból építkező astrofikus szövegáradatok követik egymást, anélkül hogy az egyes versek ciklusokba lennének rendezve. A nyitóversben a lírai én bejárja és mintegy újrafelfedezi az utcát és környékét, ahol gyermekkora éveit töltötte. Érdekes a megszólaló által teremtett beszédhelyzet időviszonya: „negyven év múlva már alig lenne ismerős / az az utca” (Ahol állnék, 5.) A kiindulópont a múlt, melybe visszahelyezkedve elbeszélhetővé és érzékelhetővé válik az a négy évtized, mely radikálisan átalakította az ismerősnek feltételezett otthon arculatát. A leíró szakasz aprólékosan kidolgozott részletekkel szemlélteti, hogyan fedte be végül aszfalt a földutat, s hogy a házak, kerítések éppúgy tűntek el és születtek, akár a fák vagy az orgonabokrok. A vers jelen és múlt találkozásának fikciójával zárul: az immár felnőtt beszélő elképzeli, hogy gyermekkori önmaga néhai házuk ablakából épp arra a sarokra látna, ahonnét a jelen lírai énje szemlélődik. Mintha a múltban a gyermek megpillantaná jövőbeli mását.
     A kötet második verse szintén a múltból szólal meg („egyszer megírom, ahol a gyerekkorom telik majd”; Udvar, 8.), a harmadik pedig ennek az elhatározásnak a megvalósítását tükrözi oly módon, hogy a jövő időt is játékba hozza: „az első rólam készült képen nyár lesz”. (Fényképek, 10.) Innentől kezdve a kötetben gyakran visszatérő megoldás, hogy bizonyos emlékek felidézése jövő időben elbeszélve történik meg, ezáltal jelezve, hogy a beszélő a múltbeli események narrálása mellett azok megkontruálásának folyamatára is hangsúlyt fektet. Az emlékgyártás lesz kiváltója a minél részletezőbb, már-már filmszerű precizitásra törekvő leírásoknak, melyek hosszú sorokba tördelve egyfajta meditatív monotónia érzetét is megteremtik. Hatásosan illusztrálja ezt az eljárást a már említett Udvar című szöveg. A vers szerkezete önreflexióként funkcionáló anaforákra épül („megírom” – jelenti ki a beszélő, valahányszor egy új gondolategységet kíván bevezetni). A leírás egy képzeletbeli kamera mozgását követve járja be az udvart, a kertet, valamint a ház gazdasági épületeit, egyre csak bővítve a felsorolását azoknak a tárgyaknak, eseményeknek és helyszíneknek, melyeket az emlékezetnek archiválnia kell. Számos esetben kifogástalanul működik ez a módszer: „a kert fáit negyven év múlva is fölsorolom majd” – kezdődik a Kert, majd katalógusszerű folytatásban ad számot a gyümölcsös faállományáról.
     Fontos azonban hangsúlyozni, hogy dacára az efféle aprólékos leírásoknak, a bizonytalansági tényezőt is számba kell venni. Rendre találni olyan versrészleteket, ahol a múlt felidézése problémássá válik, és a lírai én kénytelen fantáziájára bízni a lehetséges hézagok betöltését: „később arra sem emlékszem (de elképzelem), milyen lesz / állni az óvodaudvaron”. (Óvoda, 12.)  Egy másik versben: „negyven év múlva már nem lesz éles a kép. nem fogok / emlékezni, ősz lesz vagy tél, csak hogy korán sötétedik”. (Zongora, 96.) Előfordul, hogy kifejezetten az emlékezés pontossága válik megkérdőjelezhetővé: „elbizonytalanodom, hogy tényleg így lesz-e, vagy / csak az emlékezet archaizál a pöttyös gumilaszti helyébe / ruhából varrottat.” (Rongyfoci, 59.) Többször felmerül az emlékezés jelen idejűvé tételének kérdése, még jobban erősítve a megfigyelést, miszerint az emlékek sosem tekinthetők kizárólag zártnak és véglegesnek, hanem változásnak, potenciális módosulásnak vannak kitéve: „amíg / többféleképpen történhet a cselekmény, a folytatás is / többesélyes. sőt, amikor kiválasztódik az egyetlen / alkalom, még akkor is számtalan elágazás / kínálkozik.” (Bicska, 70.) Ennek megfelelően, a feltételesség nemcsak grammatikai értelemben jelenik meg a kötetben, hanem a múltidézés alapvető elemeként is, meghaladva ezáltal a visszaemlékezésre jellemző konvenciókat.
     Elmondható tehát, hogy az emlékezésre adott reflexiók alapján mind a tudatos és pontos, mind pedig a bizonytalan múltkonstrukciók megjelennek Jenei kötetében. Természetüket tekintve ezekben az emlékekben egyéni és kollektív múlt keveredik, gyakran egy szimbolikus tárgy köré csoportosulva. A Kenyér című szöveg egy pékség leírásával indít, majd miután időben is elhelyezi a történéseket („valamikor a hatvanas-hetvenes évek / fordulójának egyik reggelén”), még egy jelképes eseményt is felidéz, mintegy elősegítve a korszak azonosítását („akkoriban a vietnámi / háborúról szólnának a hírek”). A háború említéséből következik, hogy az emlékező a korra jellemző apolitikus attitűdöt, mint afféle szociokulturális normát is beépíti a versbe: „ha politikáról beszélnének apámék, / mindig akadna, aki figyelmeztet: csöndesebben! vagy / hogy: a gyerek előtt ne!”. (Kenyér, 61.) A kitérést követően újra a leíró szakasz kerül a figyelem középpontjába: a lírai én hazafelé tart a pékségből, útját lépten-nyomon az utcakép majdani változását előrevetítő megjegyzések kísérik („mennék / hazafelé a csenevész nyárfák között, amik majd velem / nőnének fel.”) Az évszakról („tél lesz, január”) a disznóvágásra terelődik a belső beszéd, aztán újra a kenyérre, pontosabban egyfajta elmélkedésre a kenyér szentségéről, aminek köszönhetően felsejlik a sánta énektanár alakja, aki „gyönyörű, háromkilós kenyérhez hasonlítja / nagy-magyarországot”. (Kenyér, 62.) A vers zárlatában az énektanár ellentmondásos alakja (Csonka-Magyarországról szóló irredenta rigmust tanít, valamint rendszeresen alkalmaz testi fenyítést) összegzi a beszélő számára levonható tanulságot: „olyan vagyok, mint bárki: szemétségből is feljelenthető, / igazságtalanul is üthető.” Ezen az egy példán jól látszik a kötetben szereplő versek összetettsége, ami akár az emlékek és beszédmódok közti csapongásnak is tűnhet. Figyelembe kell azonban venni, hogy egyrészt gyermeki nézőpont is érvényesül, másrészt az emlékezés Jeneinél sokszor ellentmondásos, így az efféle szabad asszociációk, váratlanul előtérbe kerülő, majd ismét elhalványuló emléktöredékek hűen szemléltetik a múlt újrateremtésének olykor zavaros folyamatát.
     Egy első és némiképp felületes olvasat hajlamos elveszni az ehhez hasonló leírások szövevényében. Felmerülhet továbbá a kérdés, mennyire mutatnak túl az egyes versek önmagukon, vagyis kitapintható-e akár egy szövegek fölött kirajzolodó kötetkompozíció, vagy motívumokba burkolt üzenet? Tény, hogy a Mindig más szövegei nagy mértékben építenek a hatvanas-hetvenes évek történelmi eseményeire, társadalmi viszonyaira, valamint olyan emblematikus tárgyakra, helyszínekre, melyekben a materializálódott emlékezet tetten érhető. Érdemes azonban az efféle referenciális viszonyítási pontokon túlmutató szöveghelyek értelmezésével kísérletezni. A Dögkút című vers a kötet többi darabjára jellemző struktúrára épül: a kezdősorok a lírai ént környezetébe ágyazva mutatják, hangsúlyozva ember és táj organikus analógiáját (a beszélő felnő, ahogyan a nyárfacsemeték is erdővé érnek). A már megszokott kameraszerű mozgás érvényesül a kert végétől a kiserdőn át egészen a dögkútig tartó út leírásában. A tetőpont a mélyedésben összegyűlt tetemek érzékszerveket ingerlő látványa. A paradox megszemélyesítés a holt részeket életre kelti, így azok egy eleven egésszé állnak össze („lélegzik / a dögkút, lélegeznek a dögkút állatai”), látomásos biohorrorrá változtatva a jelenetet: „hullámzanak / a húsok, a bőrök, a szőrök, rothadó belsőségek. / hullámoznak a dögökben a férgek, hullámzik / az egész lénytakaró”. (Dögkút, 35.) Az egymásra tornyosuló tetemekre klórt hintenek, így elkülönülő rétegek alakulnak ki, mígnem a gödör be nem telik, hogy aztán végleg betemessék, és újat ássanak valahol a közelben. A szöveg utolsó soraiban a természeti képeken túl egy metareflexív gesztusnak köszönhetően az írásfolyamat is beépül a verset jellemző metafora-hálózatba: „a valóság fölülírható: hullámzik a gyomrom, mint víz alatt a fű, és / a makulátlan napsütésben állandósul a szöveg.” (Uo.)
     Hasonló képekkel dolgozik a kötet záróverse is: „és bottal belétúrok az avarba, lássam a tavalyi / levélréteget, a tavalyelőttit, mint régészeti lelet / mutassa évgyűrűit a vastag, kövér avar, de alatta / a föld akkor is nyálkás maradjon, nedves / és hideg, undorító csúszómászókkal, kukacokkal, / gilisztákkal, bebábozódott életekkel, halálokkal”. (Avar, 107.)  A Dögkúthoz hasonlóan ebben a versben is képi szintre kerül az emlékezés folyamata. Míg az előbbi szövegben az emlék-toposznak is tekinthető kút uralja a látványt, addig az Avarban az egymásra száradt levélrétegek. Mindkét szövegben érzékelni, ahogy a részekből egy új élőlény születik: a tetemekből formálódó „lénytakaró”, illetve a régészeti leletté sűrűsödő avar, mely még évgyűrűket is növeszt magára. Egyre mélyebbre haladva puhatestűek és ízeltlábúak lakta rétegek teszik még organikusabbá a bomló levelek halmait. Nem könnyű átlátni a tetemek masszáját sem: hullámzása hipnotikus látványt nyújt, elmosva a képzelet és valóság határait. A emlékben megjelenő látottak összemosódnak a beszélő által felidézett irodalmi referenciaszövegekkel („hátha baudelaire döge és rémtörténetek / asszociáció hullámzanak csak” Dögkút, 35). Az Avarban az átláthatatlanságot sejteti, hogy élő és élettelen szétválasztása majdhogynem lehetetlennek tűnik: „nem tudhatni, hol az avar alja, / és honnantól termékeny föld a rohadt levél”. (Avar, 107.) Ezek a képek egyaránt az emlék-alkotást tükrözik, hatásosan érzékeltetve, hogy inkább ellentmondásokkal terhelt, semmint egyértelmű folyamatról van szó.
     Ahogyan a Kenyér című versből már kiderült, a gyermeki nézőpont jelentős mértékben alakítja a versek beszédmódját. Ez többnyire az emlékek csapongó, asszociatív rendszertelenségében nyilvánul meg. Fennáll a lehetőség továbbá, hogy a leíró, részletező szakaszok is a gyermeki látásmódból fakadnak. Ennek köszönhetően a múlt újraélése, valamint a gyermek megismerkedése az őt körülvevő világgal hasonló téttel bíró folyamattá válnak. A bizonytalanság nemcsak hiányos emlékekkel kapcsolatban jelenik meg. Sokszor már a múltban hozzáférhetetlennek tűnik bizonyos dolgok megértése, legalább is a gyermeki elme számára: „ülök a misén, és próbálom / összerakni a töviskoronás ember történetét”. (Átjárók Istenhez, 105.) Olykor a szándékos infantilizálás leplezi le az emlékező kilétét (a rádióban kis emberek laknak, és ők működtetik a készüléket), olykor pedig intertextuális utalások (a Doktor bácsi című szöveg Kosztolányi versének átirata a Szegény kisgyermek panaszaiból).
     Jenei Gyula Mindig más című kötete egy gazdag múltra visszatekintő lírai anyag betetőzése. Az előzmények jól felfejthetők a korábbi szövegekben, így nem meglepő, hogy legújabb emlék-versei kellő mértékben kidolgozottak, mind nyelvezetüket, mind képi megoldásaikat tekintve. A beszélő gyermeki énje által teremtett személyes emlékezeten kívül egy sokkal általánosabb szál is kirajzolódik a szövegekben, mely metaforikus nyelven magyarázza az egyéni tapasztalatokat. Ebből adódóan Jeneinek sikerül elkerülnie, hogy kötete pusztán egy jól behatárolható generáció nosztalgiaéhségét elégítse ki. Idealizálás helyett a kételyen és (amint a cím is sugallja) a változáson van a hangsúly. A versek képi világában az emlékezet, a múlt újraalkotásának szándéka nem az elveszett nyugvópont megtalálását jelenti; sokkal inkább hasonlít átláthatatlan kútra vagy folytonos alakulásban lévő avarrétegre. Ahogy a természeti világot a születés és bomlás kettőssége határozza meg, úgy a letűnt gyermekkor rekonstruálása is hasonló törvényeknek van kitéve.

AMBROOZIA, 2019/2.

https://www.ambroozia.hu/A201902/kritika/az-eml%C3%A9kez%C3%A9s-term%C3%A9szetrajza