Jenei Gyula honlapja

Fekete Vince

Versidő

„…pedig az is lehet, hogy
mindezt csak kitalálom, mert az úttörőtáborok
általában ilyenek. meg a nem úttörő táborok is.
olvasni pedig majdnem mindenki referenciálisan olvas
(főleg ha ismeri a szerzőt), kivéve talán néhány
irodalmárt, akik eléggé eltökéltek nem megengedni
maguknak, hogy egy jelkomplexumot egyszerűen
a valóságra vonatkoztassanak…”       (Úttörő)

Egy ültömben, egy délután olvasom végig Jenei Gyula Mindig más¹ című, több mint száz oldalas verseskönyvét, s már az első versek után azt mondom magamnak, hogy igen, ez az én világom. Az enyém is. És mi is lehetne egy jó verseskönyv legigazibb „fokolója”, mint amikor az olvasó abszolút belefeledkezve az olvasásba, magáénak, sajátjainak érzi a verseket. Mert ismerős ez a világ nekem, és mégis más, mint amit én ismerek. Nagyon hasonló, de más. A mélyben, mélyrétegeiben ugyanaz, csak a helyszín van hétszáz-nyolcszáz kilométerrel odébb. És van negyven-ötven év is persze, de ez – azt is mondhatom – egyébként stimmel. A hatvanas évek (vége), a hetvenes évek (eleje). A múlt századból beszél, annak a közepéről, de mintha mégis sokkal régebbi volna. Annak tűnik. Egymásra csúsznak az idősíkok, a jelen, a múlt, a félmúlt keveredik a múltból tekintett jövővel. Érdekes játék ez az idővel, az emlékezet áramlatain visszaevezni negyven-ötven évvel ezelőttre, de úgy, hogy közben az akkorból is elé-eléugrunk a jelenre, a majdani, valamikori jövőre. Nyilván innen, ennek a tudásával, élményével már. De akár a születés előtti időre is visszafutunk, miközben rácsúsztatjuk a későbbieket. Idők és módok, jelen- és jövő-, kijelentő és feltételes stb. rettentően érdekes futamai, egymásra vetülései, vetítései, egymásra csúsztatásai; ami viszont összeköti őket, aki összeköti, az az emlékező, az egyes szám első személy – maga a költő. És a pozíció, az emlékezői, az emlékező – bizonytalan, mert milyen is legyen? – pozíció. Helyszíneket, eseményeket, hősöket keres és talál „a forgatáshoz”, és úgy pörgeti vissza az eseményeket, hogy nem is az lesz a fontos, hogy vajon így történtek-e, hiszen versekről, fikcióról van szó!, hanem maga az emlékezés. Ami – tudjuk – sohasem pont ugyanaz, mindig más, elmozdul, játszik velünk, elhomályosodnak a képek, a szereplők árnyképei is, elbizonytalanodnak a kontúrok, az események pedig elkezdenek a fejünkben önálló életet élni. A fejünkben is, és a papíron is.
     Nagyjából negyven évvel, fél évszázaddal ezelőtti paraszti világ (egyik szülő részéről féliparos!) valahol Magyarország területén, de mindegy is, hogy hol igazából, kicsivel később Oravecz halászóemberes idejénél, jóval innen még Tar Sándor rendszerváltozásos időszakánál. Kommunizmus, falu, szegénység, de a szegénységében is szép paraszti (gyermekkori) világ. A gyermek nyilván nem így érzékel, különösen későbbről visszatekintve, vagy onnan előre nézve sem, a csodálatos (vagy milyen!) jövőbe. Fehér ing, kantáros nadrág, nyakkendő, klottgatya, tyúkszaros udvar, farakás, disznóól, moslékosvödör zörgése, kutyalánc surrogása, fabudi, karika a disznók orrában, még rádió, még tévé nélküli ház, vaskályha, szénfűtés az iskolában, széngáz, vadászbakancs, spiccvasak a kopogó bakancson, hosszúgatya, kapca, mackónadrág, a nagyanya, ahogy megtojózza a tyúkokat, a kopasztott toll szaga, disznóvágás, mozgalmi dalok, doktor bácsi, apa, anya, nagyszülők, öregszag, u-szeges csúzli, csikófrizurás srácok, hittan, bérmálkozás, gyónás, átpirosodott platni a tűzhelyen – egy bő negyven évvel ezelőtti falusi élet rekvizitumai. Ami akkor volt, az kimerevedik, megáll, a szereplők is az időben, a nagyszülők, a szülők, a falubeliek, a társak, osztálytársak. A kamera pásztáz, keres, kutat, elhomályosul, majd kitisztul a kép, kiemel valamit, egy apró részletet, alakot, helyszínt, ráirányul, megnéz, megvizsgál jó aprólékosan. A versidőben.

SZÉKELYFÖLD, 2018/9