Jenei Gyula honlapja

Rőhrig Eszter

Kőmadeleine

A verseskötet címe és alcíme közti kapcsolat első pillanatra nyilvánvalónak tűnik, pedig nem is annyira kézenfekvő. Az, aki visszatér a múlthoz, már nem gyerek, gyakran nem biztos abban, hogy pontosan emlékszik-e arra, amit hol a kisfiú bőrébe bújva, hol felnőttként idéz fel, ezért tűnhetnek kaotikusnak a verseket átjáró igeidők és igemódok, amelyek rendre elbizonytalanítják az olvasót az emlékek közti eligazodásban. A csikófrizurás kisfiúban és a gyermekkor helyszínére visszatérő ötvenfaktoros naptejjel védett felnőttben, a lírai énben közös: a zárkózottság és az ítéletmentesség.
       A kötet elején, az Udvarban a gyerek hangját halljuk, aki a megírom igével dacosan sorolja mindazt, amiben él: a szegénység száz arcát, a „moslékos vödör zörgését” (9.). Nem tudjuk meg, hogy a felnőtt, ez a zárkózott lírai én milyen jelenből pozicionálja magát negyven év múltán, negyvennyolc verssel. Mindössze annyit árul el, hogy idegen és magányos – sőt, ezen attitűdje fokozására szólítja fel magát: „legyek még inkább egyedül, még inkább idegen” (Avar, 106.). A gyermekkor helyszínei: az iskola, az udvar, az osztályterem és a ház, a hátsó udvar, a rögtön hervadó rózsaszirmos előudvar, az utca, a kút, a temető, a templom, a mozi, a céllövölde, a cirkusz, valamint a vágóhíd, és egyszer a kultúrház is felbukkan. A házakban nem látunk meleg fényeket (csak légyszaros huszonötös égő), otthonos enteriőröket, kényelmet nyújtó bútordarabot.
       A település zárt világában a családi kapcsolatok, az átmeneti rítusokhoz való ragaszkodás (Gyónás) tradiciói maradtak, de nincs öröm, nevetés, mosoly, egy elengedett pillanat, csak véglegesnek tűnő szétesettség, rendetlenség az udvarokban, padláson, soha édesre nem érő gyümölcsök a fákon, dolgos, mégis kiúttalan vegetálásban emésztődő élet (Építkezés), az elemi komfort hiánya (nincs vezetékes víz, körömolló, kövezett járda, kalap, ünneplő ruha).
       Néhány régi tárgyat fétisként őriznek (Olló, Sakk), ezek között van a felfedezők könyve. Ebben kedvét leli a gyerek, az apa, majd munkahelyére is elviszi, a főnöke kölcsönkéri és elfelejti visszaadni (Felfedezések). Több határátlépést rejt ez a kultúraközvetítő tárgy. A felfedezők átlépik a valós lehetőségek határait, mert csak úgy érnek az addig ismeretlenhez, a kisfiú kilép a szűk élettérből, amikor ezt a könyvet olvassa, és az a világ, amelyben él, az emberek a kis- és nagyfőnökök következmények nélküli, pitiáner határátlépéseit mindennaposnak tekintik és már-már közönyösen viszonyulnak hozzá.
       Az apró, de annál mélyebb értelmű gyermeki megfigyelések mellett a lírai én finom versátkötései tűnnek fel, mint például a Vágóhidat és az Amerikai csokoládét összekapcsoló ízérzékletek, a Dögkútban és a Félelemben pedig az egyik versből a másikba lép át az organikus bomlás. Az utóbbi versben a gyerek benyit a nagymama kamraszobájába, és míg az olvasóban a rothadó téli almák között tátott szájjal alvó öregasszony láttán nyugtalanul végighullámzik az elmúlás és a halál előérzete, addig a besurranó gyerek rögtön él a kínálkozó alkalommal, és titokban befal egy üveg télire tartogatott befőttet.
       A megfigyelésmozaikok, a szociografikusan részletezett képek a szinte minden életmozzanatban megmutatkozó hiányokat rögzítik: például az osztályba belépő fűtő „nem kopog, csak benyit” (Hosszúgatya, 29.). Az alapfokú udvariasság hiányára éppolyan fájdalmas ráismerni, mint arra a praktikus, az esztétikumot semmibe vevő mentalitásra, hogy a szülők nagyobb cipőt, ruhát vesznek a gyereknek. Nem csoda, ha a szürke kórház kilencedik emeletének betonerkélyére levegőzni kitett gyerek addig csúszkáltatja barna papucsos lábát a lefolyócsőbe, míg az leesik a magasból (Papucs, 21.).
       Határok feszegetése, halk szabadulási kísérlet. Az ápolt, igényes külsőnek (ami nem feltétlenül pénzkérdés) mindenki híján van: a mozi pénztárosnőjének és az igazgatónőnek is a fogára ragad a rúzs, a férfiak micisapkát hordanak, és a köpeny, kötény, fekete klottgatya elnyűhetetlenül tapad a testükre.
       Az emlékezés folyamatában kibomló világot a szenvedélymentesség, a ki nem nyilvánított érzelmek jellemzik, ugyanakkor a versek témája a gyermek elemi érzékleteiből (látás, szaglás, hallás, ízlelés) fakadnak. Az érzésekhez, a versekben rejlő mélyrétegekhez nem könnyű eljutnia az olvasónak. A múltját, tradícióit, birtokát, életterét vesztett paraszti és iparos réteg közönyig lefojtott indulatait és kimondhatatlan frusztrációit néhány jogos, de irodalmi kontextusban alpárinak érzett szóra minimalizálja a lírai én (húgy, pisa, kurva, szaros). Első olvasatra disszonánsan hangzik a szövegtestet durván felhasító nyerseség, de rájövünk, ez a gyerek hangja. A gyerek a felnőttek beszédmódját, hangsúlyait akaratlanul, utánozva sajátítja el és alkalmazza a számára analógnak érzékelt helyzetekben (a bemondók kurva nevei, az olajra hugyozunk, tyúkszaros udvar, híg fosban, belenyúl a seggükbe, abban a kurva kis dobozban, galambszaros csigalépcsőn), és fogalma sincs arról, mi az a kontextus, nyelvi regiszter, idegen szó (srégen) vagy töltelékszó (egyébként, mondjuk), nyelvi pongyolaság, mi is az a dialektizmus (fennmaradás: büntetésből bezárva lenni az iskolában, gang: talán tornácot jelent, ízik: takarmánymaradék, serget: forgat, kerget, sinkózik: jégen csúszkál).
       A felnőtt, versalkotó lírai én már tudatosan játszik a nyelvvel: mellőzi a nagybetűt a mondatok elején, és a tulajdonnevek, címek is kisbetűsek. Nem csorbul a szöveg, sem a közlés értelme, de nem kapja meg a mondat első betűje, a cím, a tulajdonnév a neki kötelezően járó becset, mert olyan világban vagyunk, amelyben túl sok a megkötés, túl kevés a szabadság, és jólesik látni, hogy fel lehet rúgni a kötelező szabályokat.
       A gyerek diszkréten, ám szakadatlanul horzsolja a határokat, kijátssza a tilalmakat. Hősökkel (Timur, seriff, cowboy, idegenlégiós) azonosul, pedig esendő: bepisil, lop, hazudik, kést dobál, de amikor a barátai majdnem megkéselik, gyáván vagy bátran, de tűri, amikor megütik az iskolai vécében, nem keresi az alkalmat, hogy elégtételt vegyen.
       Az Avar következő soraiban a lírai én így fogalmazza meg alkotói módszerét: „belétúrok az avarba, lássam a tavalyi / levélréteget, a tavalyelőttit, mint régészeti lelet / mutassa évgyűrűit a vastag, kövér avar, de alatta / a föld akkor is nyálkás maradjon, nedves / és hideg, undorító csúszómászókkal, kukacokkal, / gilisztákkal, bebábozódott életekkel, halálokkal” (107.).
       Ebben a felnőttben nincsen (s mint majd látjuk, a gyerekben sincs) tekintélytisztelet, nem magasztalja fel az irodalmi elődöket.
       Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai című, 1910-es versciklusa két helyen (dőlt betűsen), betegséghez kapcsolódó kontextusban jelenik meg. A Kórházban az Azon az éjen című Kosztolányi-verset parafrazeálja egy haldokló cigány kislányra vonatkoztatva. A mára talán kissé poros Kosztolányi-sorok új értelmet nyernek: „a fehér lepedőben olyan lesz, / mint egy tört szemű fekete angyal” (92.).
       A versek sorjáznak, nem mindig követnek kronológiai rendet, nincs térben vagy bármely más értelemben vett előrehaladás, és nem találunk összefüggést a következő gondolatok között: „az idő mégis egy irányba halad, s legfeljebb visszanéz, aki valameddig együtt megy vele” (Rét, 101.); „ki ismerheti az időt?” (Semleges, 99.) Thomas Mann az Egy szélhámos vallomásai című regényéről a Kórház című versben olvashatunk. Gyöngédségre, érintésre, simogatásra nincs példa sem a családban, sem más viszonylatokban, és az erotikára is alig-alig (bikinis nők a kártyalapokon, a lányok bugyija átsejlik a tornaórán). Még a kórházi közegben is, ahol ledől sok tabu, csak akkor kapcsolhatjuk össze az intimitást az erotikus élményekkel, ha beleolvasunk a nevezetes Diana Philibert szeretkezési jelenetbe. Mennyi, a méltatlan élet miatt érzett indulat feszül a Kórház e néhány szavában: „nem olvasom el a varázshegyet” (93.).
       Kicsit tovább időzve a Mann-utalásoknál, a Mulandóság dicsérete című írásában Mann az időt az elmúlás szinonimájának gondolja, és a mulandóság átélésének képességét egyenesen civilizációs vívmánynak tekinti – és ekkor rögtön beugrik a már idézett Dögkút –, ami a József és testvérei közhelyes idézetté lett kezdőmondatát asszociálja az olvasóban, akit magához ránt az elmúlás vizuális-olfaktorikus, brutálisan eleven leírása. Szigorúan primer érzékleteket rögzít ez a marginális területen álló undorító létesítmény, nem reked Baudelaire hajdani polgárpukkasztó spleenjének keretei között, apokaliptikus vízióvá dagad, és nemcsak kilóg a kötetből, hanem szinte szétrobbantja a versvilág tereit és idejét.
       A Mindig más kötetcím szöget üt az ember fejébe. Mire utalhat ez a két slampos, körülíró szó? A bizonytalan és elbizonytalanító múlt mindig más idejeire, az örökké kétségbe vont hitelességre, mint ahogyan a Bicskában olvashatjuk? „(Ú)jrajátszhatom mindig másként / (…) átírhatom az emlékeimet, de / a valóság, amely elkísér majd eddig a versig, / ugyanaz marad?” (71.) Vagy a mindig más, a többiektől különböző kisgyerekre értendő ez a cím? A második lehetőség a valószínűbb. A kisfiú látszólag egy a többi közül, betartja a szabályokat, aláveti magát az óvodai, iskolai, szülői korlátozásoknak, a különféle kényszereknek, részt vesz a gyerek- és a felnőttközösség életében, de kezdettől fogva más, mint a többi, igaz, ezt nehezebb az olvasónak észrevenni, mint a látványos devianciajegyeket mutató, jól ismert másságokat. Az a gyerekközösség, amelyben ő formálódik, nem kiközösítő, sőt elfogadó a betegekkel, elesettekkel, fogyatékosokkal, a sötétebb bőrszínűekkel, körükben az erőszak motiválatlan: pusztán indulati cselekvés, mondhatni: életkori sajátosság. A kötet legfájóbb költői képe a kézzel focizó nyomorék gyerek: „kezeivel lépdel, csökevényes alsó végtagjait / csak húzza maga után, mint hátsó lábukon sérült / állatok” (Rongyfoci, 59–60.). A közös játékban (rongylabda vagy cserépfoci), csínytevésben, verekedésben kimerülnek az iskolán kívüli együttlétek. Gyakran beteg, otthon fekszik vagy kórházban vizsgálják.
       A kizökkenés és kitörés alkalmai, a testi és lelki érzékenység lelepleződése: a bebábozódott művész megannyi életjele. A kisgyerek (és a visszatekintő lírai én) a létezéssel egyidejű, zsigerekig hatoló elmúlásérzékelésében és -érzékeltetésében emelkedik az őt körülvevő világ tehetetlenül vegetáló horizontja fölé („országúton semmibe bicikliző emberek” – Átjárók istenhez, 105.), ahol csak egyetlen tűnik ki a többi közül: a Lennon-szemüveges, Jimmy Hendrix-frizurás körzeti orvos. A Doktor bácsi című vers sejteni engedi, hogy a kedvezőtlen körülmények miatt hamarosan elmegy innen. Rokonszenves személyét sem a Kosztolányi versciklusából vett cím, sem a hajdani költő míves régi szavai nem mentik ki innen, ellenkezőleg, e versidő fojtogató kontextusában groteszk árnyalatúaknak hatnak.
       A Mindig más emlékezésmadeleine-je nem áztatható teába, nem omlik szét a szájban, nem idéz édes emlékeket, kemény kő az, nem lesz jó beleharapni.

KULTER.HU, 2019. 04. 15.