Árpási Zoltán: Költő, az innenső parton
Jenei Gyula
Mélyhűtött beszélgetés
Árpási Zoltán: Költő, az innenső parton
Simonyi Imre tizenöt éve halott. Most mégis megjelent vele egy beszélgetőkönyv. Egy palackposta. Ahogy olvassuk az interjúkat, szinte halljuk a költő jellegzetes hanghordozását, érezzük a feszültséget, látjuk hatásvadász gesztusait. A versekből is kiolvasható világnézete, (külön)véleménye, de a beszélgetések is fontosak: kocsmaszegleten, magánlakásban, utcán vagy épp cukrászda teraszán. Gondolatok, vélemények, reflexiók, sokszor mesélt történetek gyűjteménye a könyv. És kérdéseké. Nemcsak az interjút készítő kérdez, Simonyi is. Néha a beszélgetőtársat, gyakran önmagát.
Árpási Zoltán 1987 januárjában abban a reményben kezdte az interjúkat, hogy idővel „a pályaképet is összefoglaló” anyag jöhet létre. Ám a költő és az újságíró kapcsolata elhidegül. A beszélgetések abbamaradnak. Árpási később se meri felemlegetni a folytatást, attól tart, Simonyi az addigi kazettákat is visszakéri. De a rendszerváltás után két évvel még összehozza az ’56 után a börtönt is megjárt gyulai poétát egykori ügyészével. Annak a találkozásnak a párbeszédét is olvashatjuk a kötetben, s még néhány olyan szöveget, amely az Árpási által főszerkesztett megyei laphoz kötődik: Simonyi esszéjét Pásztor József kapcsán a labdarúgásról, a tehetség sorsáról; egy bulvárriport keltette botrány krónikáját; sőt, elveszett kézirat utáni nyomozás nyílt levelét, amelyben vonaton látott fiatal hölgy jelentkezését várja a nőügyiről is legendás idős költő – természetesen azért, hogy információt kérhessen tőle a kézirat sorsáról.
A kötet gerince azonban a beszélgetések tematikusra szerkesztett változata, amelyben szó esik szegénységről, ötvenhatról, peresztrojkáról, a ’86-os írószövetségi közgyűlés politikai hullámairól, Márairól, Szabó Dezsőről. Mindarról, ami a költőt akkoriban foglalkoztatta, hiszen az interjút úgy vállalta, kötetlenül beszél bármiről, amiről Árpási kérdezi, s „amiről neki van kedve beszélni”. A könyv érdekessége, hogy az anyag hosszú „pihentetése” nem teszi érdektelenné az eszmefuttatásokat. Valószínűleg azért, mert Simonyi a konkrét dolgokba mindig beleviszi általános tapasztalatait, töprengéseit a hatalomról, az írás, a tisztesség, a tehetség, egyszóval az ember természetéről.
Simonyi a konfekcióruhás Kádár-korszakban is úri szabóval készíttetett díszzsebkendős öltönyben járt – megjelenése, szellemisége, egyedülvalóságának arisztokratikus megélése vagy az erre nem kevés színészi tehetséggel való rájátszása jelenséggé tette őt nemcsak városában, de az irodalmi életben is. A kötet címe is különállására utal. A lét olyan folyó, vélte, amelynek egyik oldalán van ő, Márai, Krúdy, Bartók, Tímár József, Kiss Manyi, Göröcs Titi, vagyis az emberek, akik közé persze számos Kiss, Nagy, Szabó és Kovács is tartozik. A többiek: a túlpartiak, csak földlakók, akkor is, ha professzorok, miniszterek vagy „íróasztalprolik”. Mi alapján osztályozott? A tisztesség és ítélőképesség alapján. A gondolat pontosságát végtelenül fontosnak tartotta. Figyeljük csak az 1987-es kijelentés mögötti szarkazmust: „Ítélőképességre tanítanék. Emellett két nyelvet…, a magyart és egy idegent, például az oroszt, hogy oroszul is legyen ítélőképessége a palinak.”
Költészete és hétköznapi megnyilvánulásai magabiztosságot sugallnak. Ám ha jobban figyelünk, mindig ott vannak nála a kérdőjelek. Az igazi gondolkodó kétségei, hogy sokszor mesélt történetei sem megfellebbezhetetlen igazságokat tartalmaznak, hanem a folytonos újragondolás szükségességét. Mennyire simonyis: „Én valahol a bölcsőben eldöntöttem, más, mint becsületes, nem leszek, félni pedig nem vagyok hajlandó.” S mennyire jellemző a hozzátoldás is: „Most félek valamitől. Attól, hogy meg kell halni. Ettől félek!”
Palackposta, írtam az elején, persze nem véletlenül. A sikerre, megbecsülésre gyermekien áhítozó költő ugyan nagyon rossz véleményt mond erről a javíthatatlan világról, költészetébe, lényégébe kódolva mégis ott bujkál a remény.
Árpási Zoltán: Költő, az innenső parton. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2008
