Borbás Rozália: Endymion
Jenei Gyula
Regény pasztellben és mollban
Borbás Rozália: Endymion
Túlzok talán, de annyira mégsem: Csokonairól tavalyelőttig a még általános iskolai memoriter, a „Főldiekkel játszó / Égi tűnemény”, a gimnáziumban agyonelemzett Jövendőlés az első oskoláról a Somogyban című vers, és ugyaninnen még a Tihanyi ekhóhoz volt az összes tudásom. Meg hogy Debrecen, Komárom, Csurgó, élt harminckét évet, „S elhagyhatták remények, Lillák, / E bús legény tréfált és szeretett / S dalolt, mikor már sipolt a melle.” Ady után nyilván beugrott Körmendi Lajos egyik Csokonaihoz szóló rögtönzése is, „midőn Varró Jánoshoz uramhoz tartott”: „…megláttam végre / Azt az áldott Karcagot: // Kamaszként szorongva szendereg, / Hitemre, lánnyal álmodhat, / Hisz tornya reggelig égre mered… // Oh enyém is így tész, dühösen, lilán,” – s vajon milyen rím csap a lilára? – „/ De engem már csak tüdőbaj renget, / Csak kunkék éj ölel, s nem Lillám.”
Tavalyelőtt aztán, mikor óraadóként egy műszeripari szakközép fiúosztályát próbáltam közelíteni Csokonai költészetéhez, beleolvastam magam az irodalmába. Akkoriban került kezembe Borbás Rozália művének részlete. Az Endymion, noha már a 2006-os debreceni Csokonai regénypályázaton második díjat nyert, csak most karácsonyra jelent meg könyvként. A szerzőről a hátsó borítón látható portré melletti rövid szöveg annyit árul el, hogy a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium tanára, és 1963-ban született. Azt csak a személyes ismeretségből adódóan tudom, hogy bár az életrajzi adatok pontosak, az elsőkönyves szerző írói álnevet használ.
A hét fejezetre osztott regény eleje Csokonai Vitéz Mihály gyermekeit elvesztett édesanyjának belső nézelődéseibe avatja be olvasóját. A lánykorában görögös-mitologikus olvasmányokban is jártassá lett nő emlékeiben megelevenedik a korabeli Debrecen élete, felidéződnek a hagyományok, anekdoták, és saját családjának magánhistóriája. Borbás Rozália rendkívül felkészült a kor történelméből, szellemiségéből, hétköznapjaiból, mi több, szóhasználata, nyelvi fordulatai is helyükön vannak, vagy legalábbis a tökéletes hitelesség illúzióját képesek kelteni.
A regénykezdet még míves, archaizáló nyelven megírt klasszikus életrajzot sejtet. A nyelvi erő, a játékosság végig megmarad, a szerzőnek a korabeli deákos vagy társasági nyelvhasználatban, népnyelvben való jártassága lenyűgöző (persze a magamfajta átlagolvasó nem feltétlenül tudja eldönteni, hogy bizonyos – például a gazdagokra utaló: „nálam nagyobb ágyban született” és ehhez hasonló – szólások a korból vevődtek-e át, vagy Borbás írói leleményei), de veszélyeket is rejt, hisz nagyon nehéz folyamatosan egyenletes színvonalon megteremteni-megtartani ezt a beszédmódot.
Ráadásul, miként Csokonai, úgy Borbás is többféle stílust kipróbál a klasszicizálótól a rokokóig. Utóbbira szemléletes példa egy szerelmi ájulás utáni leírás: „A lepedő szélére sorba leszállt kis hófehér csipke-pillangócskák dupla hártyás szárnyacskáikkal, virágos rétté illatosult az ágy fodrozódó sallangja, s mintha odaröpültek volna a velük körtáncot járó vadméhecskék is, és bőségesen gyűjtenének a virágok porából.” Ilyen költői mondatokat is olvashatunk számolatlanul: „Jó tehetségű költő lehetne, ha az alkalmi költészet kenyérrabjává nem lett volna, és nem hajtaná ki mezei kapálásra a jambusokat”. Vagy: „A hölgy nem titkolhatta zavarát, az izgatottságtól hófehér bőre a véredénykék tágulásától rózsaszínű foltocskákat kapott”.
A „piktúrák” mellett „szentenciákat” is találunk: „A próbatételek során az ember folyamatosan tanul, ez néha az ártatlanság elvesztését is jelenti”, vagy amikor a borbély tanítgatja Miska fiát: „Tanuld és gyűjtsd a szavakat, mert akkor többet tudsz a világból. Ahány szót ismersz, annyiféle dolgot látsz meg körülötted.” Borbás Rozália is sok szót ismer. Sok történetet, hangulatot. Elkalauzol bennünket a főhős kisgyerek-, diák-, tanár-, szerelmes- és vándoréveiben (néhol a szöveg, párbeszédek, viták érvelések előhívnak konkrét verseket, például amikor társadalmi, pedagógiai kérdéseket feszeget: „Gonosz kezű búnyikká válhat a süldő fiú, ha degeszre tömött bugyellárist lát, s maga nem eszik csak üres rántott levest…”), de ív helyett inkább töredezettség jellemzi a regényt, az egybefüggő biográfia helyett epizódok és Csokonainak, illetve általa írt fiktív levelek pöttyei helyeződnek föl impresszionista foltokban a regényvászonra.
Sőt, folt a folton, epizód az epizódba szőve. Egy komáromi társas összejövetel szereplői (köztük ott van Csokonai is) például tizenkét oldalon át taglalják a néhány évtizeddel korábbi földrengést, vagy a hatodik fejezetbe mintegy húsz oldalon csúsztatja bele a szerző a gesztelyi Csicseri Orosz Zsigmond és neje élettörténetét úgy, hogy amikor a nagyúr börtönbe kerül, a mellé zárt parasztfogoly megcsalásának történetét úgy ismerhetjük meg, hogy az külön novellaként is megállná a helyét.
Megkockáztatom, ez a Csokonai-könyv igazi női regény, a szó legjobb értelmében. Az első fejezet például az anya, Sára asszony szemszögéből indítja a már múlt idejű történetet, s az említett Csicseri Orosznén, a szép paraszt Jankán, az érzéki fogadós- és grófnőkön túl Vajda Julianna-Lili-Lilla sem a poéta szerelmi kellékközhelyeként rajzolódik meg, hanem nagyon is árnyalt személyiségként, aki, amikor Mihálya az eljegyzés után arról faggatja, nem sajnálja-e, hogy máshoz megy férjhez, azt feleli: „Nem is bánom, nem is tehetek róla.” Hogy aztán fél oldallal később ezt írja Borbás Rozália: „Amint kimondta azt, hogy nem bánom és nem is tehetek róla, akkor lehet, hogy igazat mondott. De most, hogy elköszönt tőle, s újra itt áll a fogadószobában a fehérszínű újonnan épített kandalló mellett, már nem így volt”.
Nehezen megfogható, de pontos érzésekkel, hangulatokkal hullámzik, árad bennünk a regény atmoszférája. S várjuk a folytatást. Ha nem is Csokonairól, Borbástól.
Borbás Rozália: Endymion. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város kiadásában – Hódmezővásárhely, 2009
