Bánki Éva: Aranyhímzés
Jenei Gyula
Aranyhímzés, múltcsinálás
Bánki Éva: Aranyhímzés
Vajon illúzió vagy valóság a történelem? S ami esetleg igaz is belőle, hányféleképpen mutatja magát? Nem mindegy, hogy mikor, s ki nézi. S vajon a mítoszokat a tények szövik, vagy fordítva: valakik kitalálják, megírják a legendákat, s kihímzik velük a múlt szakadozott foszlányait, esetleg úgy, vagy annyira, hogy az eredeti mintázatot fölülírja az érdekek irányította képzelet?
Mostanság sokan fordulnak a történelemhez. Mondhatni: keresik a múltjukat. Sokszor szembetűnő aránytévesztéssel ugyan, mert a történettudósok által írt mértékadó munkáknál népszerűbbek az áltudományos brosúrák, a szájról szájra szálló hangzatos elméletek a magyarság eredetéről, a régmúlt egy-egy darabjáról. Talán az előző korszak hatása is, hogy olyan időt élünk, amely az irracionalizmus felé lendíti az ingát.
De vajon miért lényeges a történelem? Hogy tanuljunk belőle? Hiszen a történetírás is kreáció! Akár jelen időben írják, akár a jövőből visszatekintve, az auktorok saját félelmeiket, kérdéseiket fogalmazzák meg. A történész és a történelmi regényeket létrehozó szépíró is saját érdekrendszerével, világlátásával manipulálja anyagát.
Bánki Éva Aranyhímzés című regénye a kora Árpád-korban játszódik. Anasztáz, a vén csanádi püspök, aki Sebeként még pogánynak született, s apja táltos-énekmondó volt, László király megbízásából Velencébe utazik, hogy a kanonizációs eljáráshoz adatokat gyűjtsön a fiatalkorával a lagúnák városához kötődő Gellértről, egykori megmentőjéről és tanítójáról. Sebe-Anasztáz óvatos, eszes, gyáva, alkalmazkodni mindig kész egyházi méltóság, diplomata, politikus. Betegeskedő, halálra készülő öregember, akinek ez a velencei út, az ottaniak emlékezetében való kutakodás saját sorsának utolsó végiggondolása is. Saját sorsáé, amely a régiből az új világba, az ázsiaiból az európai magatartásba ível, miközben leginkább talán mégis a kettő között lebeg. Szót ért a nyugattal, a keresztényeknek ír legendát, de magában még a szelekkel társalog, s táltosként faggatná a halottak lelkét. Sebe-Anasztáz kultúrák között mozog, mentalitást közvetít, portréja tulajdonképpen egy tizenegyedik századi értelmiségié.
Vagy egy huszonegyedik századié. Merthogy miért is ír valaki történelmi regényt? Erre nyilván annyiféle válasz adódhat, ahány történelmi regény születik. Mivel azonban az író mégiscsak saját élményanyagát, megfigyeléseit, gondolatait dolgozza bele műveibe, saját magán szűri át a mondatokat, nem lepődhetünk meg rajta, ha egy-egy régmúltba kalauzoló eseményben a jellemek, a helyzetek, a történések ismerősek a mából.
Számomra az Aranyhímzés a rendszerváltás regénye. Vagy a rendszerváltozásoké. Amikor egy eszmét, egy gyakorlatot felvált egy másik, s ebbe néhányan belebuknak-halnak, mások meg úgy fordítanak köpönyeget, hogy egyszerű pszichológiai védekezésből esetleg észre se veszik, megint mások kellő cinizmussal teszik ugyanezt – ám a tömegeknek nagyjából mindegy, hogy milyen ideológiák nevében maradnak ők a tömegek. Vagyis szegények, kiszolgáltatottak.
Hogyan is gondolkodtatja Bánki a püspököt a kíséretében lévő fiatalemberekről? „Mit tudok róluk, kérdezte magától Sebe rettegve, és visszaemlékezett a polgárháború előtti időkre, mikor a fiúk dédszüleit és az ő szüleit még áthághatatlan fal választotta el. Ők voltak az előkelők, és ma is ők azok, gondolta Sebe, noha ők, éppen ők emlékeznek úgy, hogy István királlyal a világ még a sarkaiból is kifordult.
Sebe-Anasztáz több szálon is nyomozhat, keresheti a bizonyítékokat arra, hogy az annakidején Velencében együtt hajóra szálló három fiatalember közül melyikből lett a később vértanúhalált halt csanádi püspök, Imre herceg nevelője. A gazdag kereskedőcsalád sarjából, a beteges szerzetesből, vagy a rejtélyes idegen ifjúból? A család és a kolostor apátja is próbálja meggyőzni Sebe-Anasztázt (kisajátítani egy részt a készülő legendából), hogy tőlük indult a későbbi Gellért, de az idegen fiatalember felé is vezetnek szálak. Ám az öreg püspök rájön, a múlt szétszálazhatatlan, tanítója biográfiáját nem tudhatja hitelesen lejegyezni; ám mégis megírja, megalkotja a legendát, amit várnak tőle, s amelyben persze nem Gellért valóságos fiatalkorát, életét rajzolja meg, hanem a leendő szentét – amit a jövő általa ismer majd.
Az egykori auktorhoz nyilván hasonlóan jár el az író Bánki Éva is, akin – noha láthatóan otthonosan mozog a magyar koraközépkor világában – természetesen mégsem kérhető számon a tizenegyedik század történelmi igazsága, amikor elbeszéli a legendaírás legendáját. Érzékenyen okos könyvéből viszont megismerhetjük a mindenkori rendszerváltások félelmeit, kérdéseit, helyzeteit, figuráit.
Mindennapjaink aranyhímzését.
Bánki Éva: Aranyhímzés. Magvető Kiadó, Budapest, 2005
