Ferdinandy György: Egy sima, egy fordított
Jenei Gyula
A szeretetkeresés könyve
Ferdinandy György: Egy sima, egy fordított
Ferdinandy Györgytől három évvel ezelőtti aparegénye után anyaregényt vártam. A cím (Egy sima, egy fordított) és a könyvheti beharangozás („édesanyjának állít maradandó emléket legújabb kötetében”) ezt a várakozásomat erősítette. De a regény helyett „csak” elbeszélések (anyafragmentumok) sorakoznak a mintegy kétszáz oldalas könyvben - és néhány fotó az édesanyáról (gyermekként kutyakiállításon, úrilányként teniszpartnerekkel, kalauzruhában az ötvenes években, és öregasszonyként kutyája és világjáró Trabantja társaságában).
A csak szócska nem értékítéletet kíván kifejezni, bár az irodalmi környezet a regényt hajlamos rangban a rövidpróza fölé emelni, s talán a szerző is vágyik a nagyobb formák után, noha életműve novellákból, s legfeljebb kisregényekből épül.
És saját életanyagból. Ha Ferdinandy fikciókat írna (mint ahogyan írhat!) egyik-másik szövegébe, hűséges olvasói bizonyára azokat is megtörténtnek tekintenék. A könyv közege, szereplői az író korábbi munkáiból ismertek lennének akkor is, ha csupa új elbeszélést tartalmazna az Egy sima, egy fordított. Az édesanya portréját mozaikosan kirajzoló munka azonban korábbi kötetekből már ismerős írásokat tartalmaz. Legalábbis nagyrészt és valószínűleg. Az egymásba indázó Ferdinandy-szövegek világában ugyanis az új elbeszélések is az otthonosság érzetét kelthetik, mert az azokban megjelenített cselekménysor, környezet, hangulatok más megközelítésben, máshonnan már ismerősek. Ez az ismerősség azonban sohasem önismétlés, hanem az egymásba gubancolódó valóságszálak kibogozására tett makacs, több mint fél évszázada tartó kísérlet – amely markáns, a magyar próza élvonalába tartozó életművet hozott létre.
A könyv elején Ferdinandy György fölvázolja a polgári-értelmiségi család történetét, azt az erőteret, amely a novellák főhősét (máskor csak szereplőjét) formálja, meghatározza. A három gyermekét többnyire egyedül nevelő édesanya lány korában orvosnak készült, ám apja, a fülgyógyász professzor nem támogatta törekvését. „Amikor kinevették, először az apai házat hagyta faképnél. A legrövidebb úton: férjhez ment. Azután elvált. (…) Eddig a pontig általában eljutnak a nők. Magukra maradnak. De ettől még nem lesznek belőlük orvosok. (…) Ráadásul itt voltam én. Érthető, hogy az ilyen élő szuveníreket nem szeretik az elvált asszonyok. Pesztonkák, gyermeklányok neveltek, frajlák, kisasszonyok. Kiadták az útját, ha valamelyik megszeretett. Mert anya csak egy van. És az asszonyok féltékenyek.” (Rezümé)
Szikár, pontos mondatok, némi iróniával. Átgondoltak, mégis újra-, s más szemszögből is mondhatók. Néhány oldallal később ezt olvashatjuk: „Öregségére anyám is megváltozott. Biztatnak: írjam meg az életét. (…) Nem teszem. Nem tépem fel a varratokat.” Pár mondattal arrébb pedig: „Anya csak egy van. Elvarrom a szálakat. Állok a fekvőkripta előtt…” (Rezümé)
Sok évtizednyi és novellányi nekifutás után azért kikerekedik az anyaportré. Mivel nem egybefüggő regényről van szó, némely történet, élethelyzet, viszony, néhány mondat, szókapcsolat visszaköszön a könyv lapjain, mint pl. a „légüres tér”. Az édesanya lánykori emlékkönyvébe írja az egyik barátnő: „Amit benned szeretek, az az ambitio és az idealizmus.” Ám a becsvágy és az ábrándozás, ahogy Ferdinandy fogalmaz: „összeférhetetlenek: idegenkedést váltanak ki, és nem jóindulatot. (…) Tíz év hiábavaló erőlködése után anyánk magára maradt (…) három apró gyerekkel, egy szál magában nekivágni a háborúnak. Egyes-egyedül, mert a válás után a szüleivel is szakított: megteremtette magának az ambitio és az idealizmus melegágyát: a légüres teret.” (Anya és a világháború)
Hogy aztán a légüres tér érzete megjelent-e a gyermekeivel való kapcsolatban, vagy csupán a szülő-gyerek viszony közbeszédben be nem vallott, mégis tagadhatatlan aszimmetriájáról van-e szó, nos, szerintem ezt a kérdést járja körül a könyv. Persze nemcsak a szeretet érezhetősége, hanem annak kifejezhetősége is érzékeny libikóka, amikor az ember „nézi az életét”.
Felnevelt, mondja az anyáról Clo, az író felesége. „Nem szeretett. (…) Ma sem tudom, hogy mi a szeretet” (Amnesztia), hangzik a válasz. Az írófiát és annak családját Franciaországban meglátogató, s onnan valósággal „megszökő” anyáról pedig így ír Ferdinandy: „– Hagyjál! – sírta el magát. – Én ezt nem tudom megszokni soha. (…) Maga sem tudta, hogy mi az, amit nem fog megszokni. Csak szipogott, leszegte a fejét, még az ázott kabátja is idegen volt. A szeretetlenséget – mondta –, a közönyt. Mindent. Ezeket a rideg terméskő falakat.” De mi a (lehetséges) indok a közönyre? „Meg kellett volna magyaráznom, hogy ez itt nem az az otthon. Hogy nekem itt ököllel kellett elfoglalnom minden talpalatnyi helyet. A közöny – álcázott készültség. A szeretetlenség – védekezés. Az érzelem elsáncolta magát, elaknásította a puha, sebezhető felszíneket.” (Happy birthday, Mom!)
És ott van még a válás titokzatossága, feldolgozatlansága, az anya (látszólagos?) részvéttelensége a nyomorékká vált apával szemben. „Anya hallgat. Hogy mi volt az igazság? Nem mindegy? Részvét, irgalom nélkül éltük le az életet. Lehet-e szép öregsége annak, aki nem könyörült meg egy emberen?” (Anya és a forradalom)
„Nem tépem fel a varratokat”, illetve „elvarrom a szálakat”, biztatja magát Ferdinandy, miközben tudja, hogy a varratok feltépődnek maguktól, a szálakat pedig képtelenség elvarrni. Főleg annak, aki az életét nyersanyagként nézve igyekszik kibogozni az összegubancolódott valóságszálakat – s közben a mindenkori magyar próza élvonalába írja magát.
Ferdinandy György: Egy sima, egy fordított. Magyar Napló Kiadó, Bp., 2010
