Kerékgyártó István: Makk ász az olajfák hegyén
Jenei Gyula
Kamaszkorunk szép impressziói
Kerékgyártó István: Makk ász az olajfák hegyén
A barna borító régi fényképet idéz. Az is. Nagylány vagy fiatalasszony látható rajta kockás ruhában, amint valamilyen távoli időben mosolyogva letép egy szem cseresznyét, már ha éppen cseresznyefa az, ami alatt áll, s ő nem csak pózol a masina előtt. Egy színes ceruzákkal a képre rajzolt fiú vigyorog mellette kék rövidnadrágban, piros úttörőnyakkendőben – a kiskamasz főhős, aki a felnőttek világát fürkészi, próbálja megérteni, mert maga is oda kívánkozik már.
Talán a véletlen hozta, mostanában több regényt olvastam, melynek figurái tizenévesek. De talán mégsem véletlen, hiszen ez az életkor világra eszmélésünk korszaka, s így mindannyiunk magánidejében meghatározó. Kamaszként tesszük fel szinte összes fontos kérdésünket. A feleletet aztán valószínűleg hiába keressük egész életünkön át. Ám az embert nem csak a válaszai, tettei, de a kérdései is meghatározhatják. Identitásunk megalkotásához azonban szükségünk van a múltra. Tudjuk persze, hogy miként a jövő is megfoghatatlan, ugyanúgy a múlt is. Mégis – egykori önmagukkal rég nem azonos utcarészletekből, ismerős arcokból, fotókból, egyéb tárgyakból – emléknyomokból megpróbáljuk rekonstruálni a valaha létezőt, saját magunkat. S nem az a fontos, mennyire sikerül ez pontosan, hanem hogy – adott esetben – a regény kompozíciója, a benne ábrázolt viszonyok mennyire elégítik ki a jelenvaló írót és olvasót, vagyis mennyire ismerjük fel bennük kérdéseinket, válaszlehetőségeinket.
Kerékgyártó István Makk ász az olajfák hegyén című könyvét lélektani pontosság, kamasz báj, néhol finom, máshol kacagtató irónia, hiteles alakok, megelevenedő környezetrajz, hömpölygő mesélőkedv jellemzi. A szerző magánmitológiája dunántúli kisvárosban bontakozik a hatvanas évek elején, amikor az amerikai elnököt Kenedynek hívják, a szovjetek fellövik Gagarint, az ÉDOSZ nagytermében pedig a kenyai Benjamin Nyamburu elvtárs beszél a békeharc jelentőségéről, majd bekapcsolva egy zöld Mambó magnót, a „humburumbu majomzenére” megtáncoltatja a politikai gyűlés erre kapható fiatalabbik részét, majd másnap a feljelentéséket írogató bővérű békepapnak meggyónja platinaszőke éjszakai kalandját. Ebben a magánmitológiában Bellus Gyöngyinek hívják a szépség istennőjét, akit kamaszunk előbb elhódít, majd elmulyul, az anyaistent pedig, a rá sosem érő, saját sorsába belefáradt édesanya helyett, Maminak.
Amíg a munkahelyi étkezdékben alumínium eccájg zörög, addig a nagymama, aki egykor nyolcszáz holdas édesapja mellett hintókázott, a következő generáció több családjának is otthont adó porta nagy diófája alatt porcelánnal és súlyos ezüsttel terít. A családtagok persze sokfélék. Portássá lett ludovikás tiszt, babonás úrilány-asszony, vagy férje, a műhelyfőnökségig kapaszkodó, „marxista izékbe” belekábuló vörös Gyula, akinek agitációiba saját családja is belefárad, s megkéri a papot, jelentse fel a pártnál mint buzgó templomjárót. Magukat nehezen felfedő családi titkok, közösségi huncutságok, egyéni életstratégiák (hogyan viszonyuljanak a Kádár által meghirdetett társadalmi irányelvhez: aki nincs ellenünk, az velünk van?), emlékezetes események (a környék első televízióját körbeülő rácsodálkozás) között tekergőzik a cselekmény szála, s a regény a kamaszszemszögből adódóan bővelkedik beavatási történetekben is.
A könyv fejezeteiből (Sárga, Kék, Barna, Vörös, Fekete, Fehér, Ezüst, Szürke, Zöld), mint egy későimpresszionista festmény színpöttyeiből áll össze a regény cselekménye. Ha a pöttyöket arrébb csúsztatjuk képzeletben, s az arányokon is változtatunk kicsinyt, szinte valamennyiünk kamaszkorának szép impressziói elevenednek meg a regény olvasásakor.
Kerékgyártó István: Makk ász az olajfák hegyén. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003
