Jenei Gyula honlapja

Jenei Gyula
Nagykunsági leletmentés
Körmendi Lajos: Az együttleges szellem

 

Nem igazi művész, aki nem tudja megfesteni életművét egyetlen négyzetkilométeren. Ezt ugyan festő mondta, de a gondolat kiterjeszthető az irodalomra is. Miként cseppben a tenger, úgy van ott a karcagi kisvilágban az egész univerzum. 

   Körmendi Lajos Az együttleges szellem című könyvét műfajilag a Nagykunság (hiányos, de a szerző szándéka szerint valószínűleg tovább írandó) szubjektív irodalomtörténetének tekinthetjük; a Karcagi Hírmondó című városi lapban heti rendszerességgel közölt két-három-négy flekkes írások egymásutánja. Ha hasonlítanánk, Szabó Zoltán Szerelmes földrajza jutna róla eszünkbe először.

   Karcag kultúrtörténetéről szól a könyv, méghozzá úgy, ahogy azt különböző műfajú és minőségű irodalmi vagy irodalom-közeli szövegeket is beidézve fölvázolja Körmendi. Ismeretlen prédikátor versezete, reformkori angol úr (John Paget) útirajza, betyárnóták, vértől tocsogó ponyvák, helyi érdekeltségű fűzfapoéták és tehetséget mutató verselők költeményei, rímbeszedett fronttudósítások kommentárjai éppúgy megtalálhatók benne, mint Csokonai Kunsághoz kötődő alkalmi rigmusai („Elég, hogy kik az országba / Tiszta szívet kérdenek, / Csak Karcagra a Kúnságba / Varró úrhoz jőjjenek…”), Berda József birkapörkölt után felböffent rögtönzése („Úgy böffenünk élvezésed által, mintha / túlvilági kedves bégetést hallanánk!”), vagy Kossuth karcagi levele. Szó esik a képviselőjelölt Jókai bukásáról, beleolvashatunk Illyés kunhalmokról („a mi – katedrálisaink”-ról) szóló versébe, Féja Géza irodalmi riportjába, melyben a bereki termálvíz kihasználatlanságán bosszankodik a szerző, sőt, még az a Rácz Lajos is kap egy fejezetet, aki maga nem író, ám az ötvenes évek elején munkatársa és barátja a szocreál novellákat író Fábián Zoltánnak, korábban pedig Kaposvárott Takáts Gyula tanítványa és Fodor András osztálytársa volt; esetében levelek, dedikációk kerülnek elő.

   A könyv nem az egész méhesről szól, hanem egy kaptárról „csak”, hogy a Madách-tól kölcsönvett kötetcímre utaljunk: „Látád a hangyát és a méherajt: / Ezer munkás jár dőrén össze-vissza, / Vakon cselekszik, téved, elbukik, / De az egész, mint állandó egyén, / Együttleges szellemben él”.

   Mindez persze azt is jelenti, hogy számos kisváros, település létezik, amelynek kultúrhistóriáját ehhez hasonlatosan föl lehetne dolgozni; összegyűjtve az irodalmi emlékeket: helyi szerzők szövegeit, elszármazottakéit, illetve mindazokat az írásokat, amelyeket az adott helyről vetettek papírra más költők, írók. És azt is jelenti, hogy Körmendi fontosnak tartja couleur locale-t – kétszeresen is.

   Elsőnek nézzük, mit ír a Varga Endréről szóló fejezetekben. Varga karcagi juhász család gyerekeként született 1854-ben. Apja taníttatja, papi pályára készül, végül honvédtiszt lesz. Huszonhat éves, mikor gyógyíthatatlan betegségében végez magával. A halála előtti szűk másfél évben Csattoghalmi néven verseket küldözget szolgálati helyeiről a Nagy-Kunság című helyi lapba. Tucatnyi meg is jelenik. Ilyenek: „Messze száll a lélek, a képzelet szárnyán / Hej! de a sziv az nem! mindig lent marad! / Porban! a miből lett! s egy vigasza van csak / Hogy e földön minden-minden fájdalomnak / A sír enyhet ad!” Körmendi más versek alapján is úgy jellemzi Varga Endrét, mint aki tud „hangulatot festeni, jellemeket ábrázolni, szerkeszteni, a nyelvvel bánni, volt érzéke a humorhoz éppúgy, mint a tragédiához… persze ezzel együtt sem volt egy Arany János. Kérdezhetik, hogy akkor miért kell rá ennyi szót vesztegetni? …azért, mert teljesen ismeretlen költő létére is meghaladja jó néhány, időnként emlegetett kortársa színvonalát, …Karcag város lapjában az ismert költők közül ebben az időszakban csupán Reviczky Gyula fordul elő egyetlen verssel, Varga Endrének pedig egész életműve itt jelent meg. Tehát inkább ő alakította a közízlést szülővárosában.”  

   Körmendi általában szeretettel fordul a karcagi dalnokok felé, de az összehordott verskazalban bőven kerülnek olyan művek, amelyek szerzőivel szemben inkább csak a megmosolygás gesztusa marad. Már a fejezetcímek is jelzik (Szomorúkeresőben, Kúnsági Rómeó), hogy a Nyugat indulása idejében alkotó Székely József versei alkalmat adnak a finom iróniába csomagolt műkritikára: „Nagy dolog történt 1911. április 24-én: Székely József (immár Verespataki előnévvel) írt egy Nagy-kunság című verset… Kiderül belőle, hogy a nagykunok hűségesek, gabonát termelnek, van errefelé délibáb, akácerdő, dalos ajkak, s ez a föld a „vitézek hazája”. …imitt-amott bizony a rímkényszer írat a szerzővel egymás alá olyan dolgokat, amiknek egymáshoz való kapcsolatát nehezen érti meg földi halandó, már csak azért is, mert akadnak a zengedezésben kifejezetten érthetetlen sorok.” Példát is hoz rá: „A nagykunok népe munkással van telve.” De lássunk még egy idézetet Székelytől: „Ne irigyeljétek, hogy én költő lettem. / A Nagy-kunság rónáján fény lettem, / Délibábot játszom, ezt űzöm már régen: / A dalköltészet az én mesterségem.” És Körmendi megjegyzése: „Nem tudom, egy Ady mennyire irigykedett, s hogy bírta szeme ezt a pokoli fényt, de annyi bizonyos, hogy a mai költőké nem állhatja.”

   De miért fontosak még Körmendi Lajosnak a helyi színek, ízek, illatok az irodalomban is? Számára a vidéki nem minőség-, hanem helyhatározó. „Földrajzi, és nem szellemi megjelölés”, mondja egy interjúban, amit Antall István készített vele (Eső, 2001 tavasz). Azt is vallja, hogy számára Karcag a világ közepe: „Én azt hiszem, az irodalom nem az érvényesülésről szól. Az irodalom vállalás. Feladat, amelyet az ember önmagának szab, és hogyha, mondjuk, én nem vállalom ezt a feladatot, ami a szülőföldemmel kapcsolatos, akkor ki vállalja? Ez a világ, ami itt van Karcagon és a Nagykunságban, mennyivel értéktelenebb, mint a budapesti? … Ott is annyi gyenge író van, gyanús alak! … Az ember, ha ír, képességei szerint igyekszik jót írni. Hogy aztán ezt mennyire ismerik, mennyire értékelik, másodlagos kérdés.”

   Hogy mennyire komolyan gondolja ezt Körmendi, az is jelzi, hogy a nyolcvanas években országos kiadóknál megjelent három könyve után, amikor a rendszerváltás környékén szétesett a könyvszakma, és az egyik „budapesti kiadónál azt mondták, megjelentetik a könyvemet, ha szerzek hozzá néhány százezer forintot! … Én meg úgy gondoltam, inkább megjelentetem a töredékéért, és nem az ő nyereségüket gyarapítom. Ezért alapítottam meg a Barbaricum Könyvműhelyet Karcagon.” Mintegy húsz könyvének többsége valóban lakóhelyén jelenik meg, s csak egyik-másik a Felsőmagyarországnál vagy a Széphalomnál.

   De ha már szóba került a Barbaricum szó – amely a magyar irodalomban Körmendi Lajos tulajdona – felfigyelhetünk annak értéktelített jelentésszűkülésére (lásd lentebb: kunsági mikrokozmosz). Barbaricum – az 1981-ben a Kozmosz könyvek sorozatban megjelent kötetnek ez a címadó verse. Ott még Barbaricum ékkövei: „Igazgyöngytallin. Gyémántprága. / Borostyánvarsó. Opálbukarest. Rubinszófia.” Az együttleges szellem bevezetőjében a Nagykunságról beszél Körmendi: „Nevezhetjük latinosan Cumániának, a keleti rokonok után Kipcsakisztánnak, esetleg csak egyszerűen Barbaricumnak. Bármelyik nevet használjuk, Karcagot, Kisújszállást, Kunhegyest, Kunmadarast, Berekfürdőt, Túrkevét, Kunszentmártont, Kuncsorbát és Mesterszállást értjük alatta. Itt élnek a kunok maradékai.” Vagyis a Barbaricum szót úgy vette birtokba, hogy közben végleg hazatalált a szülőföldre.

   Miért kell hazatalálni? Számtalan okos mondatot leírtak már erről, most mégis az a kérdés jut eszünkbe, ami Faragó Vilmos egy Simonyi Imréről írott kisesszéjében olvasható: „Mi vonz valakit egy helyhez, miért ad rangot a kucséber Grünwaldnak az, hogy gyulai, miért vágyott a világhírben dúslakodó Einstein azoknak az egykori kölköknek az elismerésére, akik szülővárosa utcáján kicsúfolták pipaszárlábára lecsúszott harisnyája miatt…?” Nos, ez olyan költői kérdés, amely csak a megfogalmazhatatlan választ sejtve vethető föl.

   Az együttleges szellem című könyvnek számtalan hőse van: Ugró István versíró embertől, aki magát vad poétának nevezi (s ilyes rigmusokkal szórakoztatja a 18. század végén kerékgyártó műhelyébe betérőket: „Míg e rossz szekérkereket / Vonó késsel javítgatom, / Az eszetek kerekét is / Okos szóval igazítom. / mert az eszetek kereke / Nem a rendes vágásban jár, / Kiki zökken, nagyot döccen, / Fertelmesen nyikorog már.” Vagy amikor piacozni jár: „Van olyan káposztám, hogy hús se kell bele, / A répám közepe finom mézzel tele.”), a köztiszteletben álló karcagi postafőnök lányán, a középiskolai tanár Feketéné Korény Lívián át (akinek a háború és a visszacsatolások ihlették a verseit) Mándoky Kálmánig („Élem az úri-zsellér robotot. / Én most vasalt ruhában járok, de mind mit ér? / Ha nem jut számomra naponta csak / huszonöt deka fekete kenyér.”), akiről így vélekedik Körmendi: „mennyivel többre vihette volna ez a konok kun, ha nem húzza vissza szegény sorsa!” A karcagi öregdiák Sarkady Sándor versei az ötvenes évekről, a forradalomról, és az azt követő megtorlásról készítenek látleletet („Szépíthetem sok hazug szavamat – / Fényes Október, megtagadtalak”, „Úgy álltam ott, mint Galilei / A vérre szomjas ostobák előtt, / S ki tudván tudta, hogy forog, / Azt mondta mégis: ’Nem mozog’ – / Ebből meríts erőt!”) 

   Kiemelt helyet kap ebben a nagykunsági irodalomtörténetben a kisújszállási születésű Kiss Tamás, a Nyugat harmadik nemzedékének tagja, aki 1938-ban írt Kunsági elégia című versében megjósolja a doni katasztrófát: „Már évezrede, hogy keresi, / s hiába – nem leli helyét, / viszik hát majd új háborúba / ontani vérét, erejét. / Hó alatt lesz a temetője, / kopjafája orosz vadon / s hömpölygeti ártatlan vérét / a csendes, mélyhullámú Don.”

   Gombos Imre munkásságát és Éjfél Vitéz című elbeszélő költeményét Kunsági mikrokozmosz fejezetcím alatt tárgyalja Körmendi. Hogy jót vagy rosszat ír róla, könnyen kitalálható, ha csak az alcímeket olvassuk is: Mézeskalácsos Karcag, A puszta álma, Pulik és kutyák, A szeretet csudái, Bírók és bolondok, A népi kultúra igézetében, Kallódó értékek.

   Az együttleges szellem központi figurája azonban, akiről viszonyulásai alapján mégis csak a legtöbbet tudunk meg, maga a szerző, Körmendi Lajos. Tudja ezt ő is. Bizonyságul álljon itt a következő idézet: „Weöres Sándor karcagi költő. Kár előkapni a könyvespolcon porosodó lexikont, mert abban az áll, hogy Szombathelyen született 1913-ban, majd Csöngén élt. Ennek ellenére talán nem szombathelyibb annál, mint amennyire karcagi. Igaz nem is karcagibb. Nem is csöngeibb. Viszont legalább annyira norvég, kínai, itáliai is. Úgyhogy, ha azt mondom róla, hogy karcagi, talán nem is annyira az ő hovatartozását határozom meg, hanem a sajátomat.”

   Pontos mondat.

(Körmendi Lajos: Az együttleges szellem, Széphalom Könyvműhely, Bp., 2002. 284 o.)